𝐂𝐇𝐈𝐋𝐃𝐑𝐄𝐍 𝐎𝐅 𝐓𝐇𝐄 𝐕𝐀𝐋𝐋𝐄𝐘 ( 𝐋.𝐒 )

MÁSODIK FEJEZET: A Tomlinson fiú

Azt hiszem egy ideig tényleg hittem Istenben. Nem fanatikus módon, csak annyira, hogy legyen mibe kapaszkodnom.
S nem is kizárólagosan azért, mert a Mama is hívő volt és régen lefekvéskor mindig imádkozott velem, miután engem is megtanított rá, hogy hogyan kell.

Ha belegondolok hányszor is veszekedtek erről az apámmal, nem igazán tudnék pontos számot mondani. A legtöbb dologban egyetértettek, ám ebben soha. Apám ugyanis annak idején egyáltalán nem akart erről hallani. Ő minden téren megtagadta a vallást.

Amikor megkérdeztem, hogy akkor ő mégis miben hisz (mivel alig nyolcéves fejjel bevettem, amikor az iskolában váltig állították, hogy mindenkinek hinnie kell valamiben), csak halványan elmosolyodva a szemeimbe nézett és azt felelte:

„Magamban, fiam. Magamban hiszek."

Talán húsz éves fejjel már értettem, hogy mire is gondolt az a régi motoros. Mindenki egy felsőbb hatalomtól várta a megváltást, de igazából a megváltást csakis önmagunk teremthettük meg. Persze egy ideig könnyű azt mondani, hogy „Isten majd megsegít" vagy „Isten útjai kifürkészhetetlenek".

Viszont kérdem én:

Hol volt az Isten, amikor apám meghalt?
Vagy alapból bárki halálakor, hol van ő?
Miért nem tesz semmit a sok rossz ellen?

Ha annyira bőségben és jóságban élnénk, nem lennének értelmetlen halálok vagy betegségek. Akkor anya sem lett volna beteg és apám még mindig élne.

Ha létezne is Isten, valószínűleg tényleg hagyná az emberiséget és a gyarlóságát magára maradni. És ami azt illeti, meg is érdemelnénk...

━ Mozogj már, Styles! – mordult rám hirtelen egy női hang. Kijózanodva a kábulatomból arrébb léptem a menzán. Kezemben a kajás tálcával lehuppantam Zayn mellé. Ismét valami okfejtésről mesélt a többieknek, amikor még mindig éreztem, hogy mennyire a gondolataimba mélyedtem. Nem is kell mondanom, hogy milyen sokszor fordult ez elő velem.

━ Minden rendben, Harry? – kérdezte kedvesen rám mosolyogva Emma. A barna haját kiengedve viselte aznap és sminket is tett fel. Furcsa volt így látni. Sosem sminkelt.

━ Harry, ha jól látom ismét egy másik univerzumban van! – horkantott fel legyintve a mellettem ülő fiú, majd folytatta a csevegést.

Az ujjaim szokatlanul zsibbadtak és csak szemöldök ráncolva néztem félre Emma feje mellett. Ekkor siklott a tekintetem rá. A kék íriszek ragyogtak, ahogy a menza hatalmas ablakain keresztül pontosan rávetődtek a napsugarak. Az arca kipirult a nevetéstől és a szokásos kék-fehér szurkolólány egyenruhát viselte. A hajában egy rózsaszín és egy fehér csatt tűrte el az előre lógó, hosszabb mogyoróbarna fürtjét. Az ujjain halvány kék lakk pihent. A szempillái túl hosszúak voltak, már-már mesterségesen nagyok. A bőre napbarnított volt, s nem olyan betegesen sápadt, mint az enyém. Szinte ragyogott, ahogy beszélt a barátaival az asztalnál. A szurkolócsapat nagy része ott volt és páran a focicsapatból is.

Ő volt az egyetlen az iskolában, aki fiú létére képes volt felvállalni magát. Mindenki imádta és soha senki nem bántotta. Még a fiúk sem...

Hogy is hívták?

Nem jutott eszembe, ám aligha lehetett fontos számomra ez az információ.

Az egyik barátnője odahajolt hozzá és miközben a szőke hajú lány rám nézett, belesúgott valamit a fiú fülébe. A fiú tekintete felém siklott. Az ajkairól eltűnt a teli vigyor és értetlenül nézett rám, hogy miért bámulom meg őt. Igazából... én sem értettem, hogy miért is bámultam.