Szelídíts meg! (Larry Stylinson ff.)

24. Kalitkába zárt madár

Sziasztok! Nagyon szerettem ezt a részt írni, úgy érzem, lassan, de biztosan visszatalálok a fiúkhoz. Jó olvasást! :) Ha van időtök, nagyon-nagyon hálás lennék egy kommentért/csillagért ;)

Louis Harry nyakát csókolgatta, miközben az oldalán fekvő fiú hátához bújt. Olyan közel voltak egymáshoz, mint már hosszú idő óta nem. Harrynek legalábbis végtelen hosszú időnek tűnt az elmúlt másfél hét, amíg a hibrid nem ért hozzá a pánikrohama óta. És mennyi minden változott azóta! A különbség amiatt, hogy végre átbeszélték az érzéseiket, szinte tapintható volt. Harry csak élvezte, hogy Louis a nyakát kényezteti, és nem várta, hogy mikor harapja már meg. Louis pedig valahogy még inkább Harry testének a megszállottja lett, mert miközben arra vártak, hogy az aktus után ki tudjon húzódni, a kezével átnyúlt a fiú csípője felett, és az érzékeny, de telhetetlen erekcióját simogatta.

– Szóval... már a beszédem alatt kemény voltál? – kérdezte Louis, ahogy ráérősen kényeztette Harry farkát.

Harry belemarkolt a párnájába, mert úgy érezte, ez az egész túl sok. Alig öt perce élvezett el, aminek még mindig érezte a hatását, de nem tudott betelni Louis– val, akinek a szerszáma a másfél hetes „pihenő" miatt túl nagynak tűnt. Ahhoz legalábbis mindenképpen, hogy egy épkézláb mondat megszerkesztése is lehetetlen feladatnak tűnjön. De Louis nem elégedett meg a karjaiban fáradtan nyöszörgő Harryvel, hanem egy kicsit erősebben beleharapott a vállába, hogy válaszra bírja.

– Tényleg beszélgetni akarsz? – kérdezte Harry hitetlenkedve. Louis ismét lüktetni kezdett benne, és ő még jobban hátratolta a csípőjét.

– Válaszolj, cica. Most nem menekülhetsz el, mint akkor – mondta a hibrid, és egy kis lökéssel felelt Harry mozdulatára.

– Holnap nem fogok tudni lábra állni – panaszkodott Harry, de még ő is kiérezte a meggyötört hangjából a büszkeséget. – Tudod, hogy szeretem, hogy határozott vagy. És igen, sokszor felizgat...

– Ha a határozottságom izgat, akkor valószínűleg folyton erekciód van – nevetett a hibrid Harry hajába.

– Túl nagy az önbizalmad – vágott vissza Harry.

– Biztos nem nagyobb, mint a farkam – kontrázott rá Louis azonnal, mire mindketten elnevették magukat.

Végre minden visszatért a régi, fesztelen kerékvágásba, azzal a különbséggel, hogy Louis már nem akarta az egészet arra fogni, hogy kellett neki valaki, akárki, aki kielégíti a vágyait. Sokkal jobban fel tudtak oldódni az élvezetben, a boldogságban, a pillanatban, mint azelőtt bármikor.

– Nem akarom, hogy vége legyen – motyogta Harry, egyszerre túl sok dologra utalva.

– Ha tovább mocorogsz, és nyomod hozzám a formás kis hátsódat, egy darabig még biztosan nem szabadulsz – jegyezte meg Louis, és Harry csípőjébe markolt, ahol már egyébként is biztosan ott lesznek az ujjai nyomai.

– Nem erre gondoltam, nem csak erre. Én nem akarom, hogy... – Harryt mondandóját kopogtatás szakította félbe.

– Gyere! – kiáltott Louis, és Harry rémülten próbált felé fordulni. Nem gondolhatja komolyan, hogy behív valakit, bárkit, amikor a hálószoba ajtaját sem csukták be. De Louis csak feljebb húzta a vállukon a takarót, és lassan Harry hasát kezdte simogatni, mintha ezzel megnyugtathatná. Harry teljesen lefagyva hallgatta, hogy valaki a nappalijukban tesz vesz, tányér és evőeszköz csörgés szűrődött be a szobába.

– Édes vagy, amikor zavarba jössz – kuncogott Louis Harry hajába, aztán kicsit felemelte a fejét. – Ben?

Harry el sem tudta képzelni, Louis honnan tudta, ki lépett be a kis kölcsönbe kapott lakásukba, mindenesetre eltalálta. A hálószoba ajtajában az a fiatal tanársegéd jelent meg, akit délután Carol mutatott be nekik, mint jobbkezét. A fiú nemrég múlhatott húsz, és szőke, göndör fürtjei voltak, amit oldalt felnyírva, középen kicsit hosszabbra meghagyva hordott.