Szelídíts meg! (Larry Stylinson ff.)

19. Vihar

Sziasztok! Hú, pedig már kezdtek jóra fordulni a dolgok... jó olvasást! ;)

Louis-ra különlegesen hatott ez a látogatás, és erre csak akkor jött rá, amikor már a kocsiban voltak. Egyáltalán nem úgy, ahogy azt elképzelte, és ennek nagyon örült. Azt hitte, hogy újra a bezártságot, a reménytelenséget és az elveszettséget fogja érezni, de helyette találkozott valakivel, akit nagyon szeret, és már évek óta nem látott. Tudta, hogy valami jót tett a hibrideknek ezzel, és nem is volt olyan megerőltető, mint ahogy várta. A fejét a fejtámlára hajtotta, és bámulta az odakint gyülekező felhőket, amik vihart ígértek. Louis régen is szerette a viharokat. A bennük rejlő erő teljesen lenyűgözte.

– Tudtad, hogy a villámok ötször olyan forróak, mint a Nap felülete? – kérdezte hirtelen a semmiből. Harry érdeklődve fordult felé egy pillanatra, aztán elmosolyodott.

– Nem, fogalmam sem volt erről. De azt tudom, hogy a villámok égési sérüléseket okoznak. Ezt olvastad valahol?

– Nem, Teagan mondta – felelte Louis. – Már gyerekkorában is tudósnak készült.

Harry nem válaszolt semmit, és Louis most őt kezdte bámulni a viharfelhők helyett. A tekintete a fiú nyakára tévedt, és próbálta elképzelni, hogy nézne ki egy harapással. A hibridek valamivel gyorsabban gyógyultak, mint az emberek, de a harapás, ami az összekötődés során történt, hónapokig látszódott, mielőtt meg kellett volna újítani. Carlának is volt, de egy selyemsállal eltakarta. Louis-nak azonnal feltűnt, de Harry persze semmit sem vett észre belőle.

– Mesélj a kapcsolatotokról Teagannel – kérte Harry váratlanul. Louis az arcára fókuszált, és próbálta kitalálni, hogy a fiú tényleg kíváncsi-e. Talán Louis féltékeny lett arra a tinire, aki megkörnyékezte Harryt, de nagyon jól tudta, hogy ő meg Teagan miatt volt állandóan a plafonon.

– Mit szeretnél róla hallani? – kérdezte semleges hangon.

– Hogy lettetek barátok? – pillantott felé Harry.

Louis vett egy mély lélegzetet, aztán kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, kicsit a fiú felé fordulva. Harry aznap vele volt az intézetben, és lassan mindent megtudott róla. Nem volt értelme megtartani ezeket magának, és valami furcsa nyugalom szállta meg, amikor Harryvel beszélgetett.

Louis az intézett melletti mezőn volt azon a délutánon. Amióta „felnőtt lett", ahogy a nevelők mondták, azóta sokkal rosszabban viselte az odabenti zsongást. Kisgyerekek szaladgáltak és visítottak a folyosón, néha hangos sírás törte meg a csöndnek egyáltalán nem nevezhető állapotot, és Louis úgy érezte, szétszakad a feje. A hallása már születése óta érzékeny volt, de most sokkal jobban vágyott a csöndre és nyugalomra. Törökülésbe helyezkedett a földön, és órákig képes volt ott ücsörögni a tücskökkel, lepkékkel, madarakkal. Az égen viharfelhők gyülekeztek, a szél egyre erősebben döntötte meg a hosszú fűszálakat, és a fecskék felrepültek a felhők fölé. A távolban feltűntek a kis, nyomorúságos házak, és ha tiszta volt az idő, a hibridtábor vastag betonkerítését is ki tudta venni a távolban. A három hete megkísérelt szökése nem járt sikerrel, és most már abban sem volt biztos, hogy odakint el tudna-e boldogulni. Miután az őrök visszahozták, Carla egész este kiabált vele, és hajnalban is egymás mellett virrasztottak, amíg Louis felhúzott lábakkal duzzogott az ágyon. Utálta, hogy a terve kudarcot vallott. Utálta, hogy már a szabadság felé vezető úton is hiányzott neki Carla.

– Beléd fog csapni egy villám, és úgy fogsz kinézni, mint a Télapó manója, aki beszorult a kéménybe – hallott meg maga mellől egy hangot, és az ereibe fagyott vérrel kapta fel a fejét. Nem is hallotta, hogy valaki közeledik, de arra meg abszolút nem számított, hogy az a valaki Teagan lesz. Louis nem tudott megszólalni döbbenetében. Még levegőt venni is elfelejtett, amikor a lány leült mellé a fűbe annyira közel, hogy érezte az illatát. – Csak meg szerettem volna köszönni, amit értem tettél.