Szelídíts meg! (Larry Stylinson ff.)

21. Hazatérés

Sziasztok! Nagyon sokat vártatok rá... de talán még itt vagytok, és tetszik a karácsonyi ajándékom :)

Harry arra ébredt, mintha valaki mozogna a kórházi szobájában. Nem lepődött meg túlságosan, hiszen az ápolók már korán reggel megjelentek, hogy leellenőrizzék, mi van vele, bár ők általában sokkal nagyobb zajt csaptak. Azonban ahogy vett egy mély levegőt, hirtelen minden érzéke életre kelt az ismerős illatra.

– Lou? – suttogta a szoba csendjébe, az árnyékba burkolózott személy felé fordulva. Amióta átváltozott, lényegesen jobban látott a sötétben is, így néhány pislogás után tökéletesen ki tudta venni a hibrid arcát a kapucni árnyékában. Louis tett egy bizonytalan lépést az ágy felé, mintha nem tudná, hogyan tovább, és csak akkor lendült mozgásba, amikor Harry felé nyújtotta a karjait. Azonnal mellette termett az ágyon, a fejét a nyakába fúrta, és elégedetten nyöszörgött, amikor az idegen, erős kórházi szagok alatt megérezte a fiú illatát. Harrynek könnyebb dolga volt, mert Louis-ból még mindig áradtak a feromonok, és elég volt egy szippantás, hogy panaszosan felnyögve magára húzza a hibridet.

– Basszus... pedig kétszer zuhanyoztam – motyogta Louis, amikor elhúzódott a fiútól, és felette támaszkodva nézett le rá. Harry nyelt egy nagyot, és próbálta lenyugtatni a tomboló hormonjait. Ennek nem most volt itt az ideje.

– Nem baj, az a lényeg, hogy itt vagy – felelte Harry. Hiába igyekezett a háttérbe szorítani, a hangja árulkodott a vágyáról, és amikor Louis végigsimított az arcán meg a karján, már dorombolt is.

– Sajnálom – kuncogott Louis és kecses mozdulatokkal lemászott Harry merevedéséről, aztán az ágy szélére ült. – Én már jól vagyok, és talán várnom kellett volna még egy kicsit, de képtelen voltam rá. Látni akartam, hogy mi a helyzet veled.

– Ha szerencsés vagyok, holnap... illetve már ma délután hazaengednek – mesélte Harry, miközben hátranyújtózott és felkapcsolta a kis lámpát az ágy felett. – Az orvos még kért egy MRI-t és egy laborvizsgálatot. Ha jók lesznek az eredmények, mehetek.

– Délután – ismételte Louis elgondolkodva. – Addig már csak néhány óra van hátra...

– Te biztos nagyon fáradt vagy – simította Louis kezére a tenyerét.

– Ó, egy percig se gondold! – kérte ki magának a hibrid. – Azért vannak olyan dolgok, amit sosem utasítanék vissza, főleg tőled. Az utóbbi pár napban nem volt társaságom.

Harry elmosolyodott, de aztán csalódottan bámulta a takarót és kezdte piszkálni a huzatot. Utálta, hogy így alakult, és hogy nem lehetett Louis-val. A hibridnek óriási szüksége lett volna rá, de ő egy kórházi ágyhoz volt láncolva.

– Haza kellett volna mennem, amikor jobban lettem – motyogta. Louis a mellkasára támasztotta a fejét és úgy nézett fel rá nagyokat pislogva.

– Pontosan! Mit számított volna, ha elájulsz az ágyban? Az a dolgod, hogy kiszolgálj, és eszméletlenül is megdughattalak volna. De ha már mindenről te tehetsz... Mégis hogy képzeled, hogy hagytad magad leütni? – kérdezte Louis túljátszva a szerepét. Harry azonnal elvigyorodott és kicsit oldalba könyökölte a hibridet a gúnyolódásért, de ha akart volna, sem tudott volna mérges lenni rá. Végre itt volt vele, érezhette az illatát, hallhatta a hangját, nézhette őt... még sosem örült ennyire a viszontlátásnak. Éppen ezt próbálta kifejezni a lassú, finom csókokkal, és azt kívánta, bár örökké tartana ez a pillanat. A hibrid hagyta, hogy lágyan, szinte már tapogatózva fedezzék fel egymás száját és testét, mintha először csinálnák, és Harry azt kívánta, bár örökké tartanának ezek a pillanatok. Az egész megváltozott. Louis nem akarta felfalni, maga alá kényszeríteni, mint eddig olyan sokszor, és tény, hogy azt is nagyon őrjítően csinálta, de most pontosan erre volt szüksége Harrynek. Arra, hogy kényeztessék és... hogy szeressék.