Szelídíts meg! (Larry Stylinson ff.)

2. Vonzó ismeretlen

Sziasztok :) Itt az ajándék 2. része.

Harry az íróasztala felé görnyedt, és hangosan felszisszent, amikor a papírpoharas kávéja megégette a nyelvét. Pár másodpercig úgy nézett a forró italra, mintha kedve lenne meggyilkolni, de végül úgy döntött, nem dobja ki a kukába. Ahhoz túl finom volt a tartalma.

A reggele nem indult valami fényesen, fél órát ült a dugóban, ezért sikerült negyed órát késnie a reggeli megbeszélésről. Csapzottan, idegesen esett be a terembe, ahol már mindenki rá várt, és utána még beszélnie kellett a hibridről is, aki aznap kezdi a munkát náluk. A munkatársai jól észrevehetően két csoportra bomlottak: az egyik kíváncsian, izgatott várakozással tekintett a nap elé, a másik pedig már a kezdetektől ellenezte az egészet, és ennek hangot is adtak. Persze, ennek az lett a következménye, hogy a két csoport összekapott, és a kiabálás csak még jobban erősítette Harry fejfájását. Végül felállt, és kisétált a teremből, de előtte a beosztottjai lelkére kötötte, hogy aki szóban vagy fizikálisan bántani meri a hibridet, az elbúcsúzhat a munkájától. És nem viccelt, teljesen komolyan gondolta. Nem érdekelte, mit szólnak hozzá az emberek, amíg azt megtartják maguknak, és csöndben elfogadják, hogy a hibridnek is ugyanolyan jogai lesznek, mint bármely dolgozónak. Éppen felfogta a haját egy kontyba, majd megitta a kávéja maradékát, amikor meghallotta a kopogást.

– Gyere be! – szólt ki, és közben az órára sandított. Pontosan délelőtt tíz volt, tehát csak Louis lehet az. A kezei hirtelen remegni kezdtek, de próbált nyugalmat erőltetni magára.

– Szia – üdvözölte a fiú, aki óvatosan belépett a kis helyiségbe. Bizalmatlanul nézett körbe, mintha arra számítana, bármelyik sarokból kiugorhat valaki, hogy megtámadja. Harry nem tudta hibáztatni érte.

– Szia... khm... örülök, hogy itt vagy – mutatott az íróasztala előtti székre, és Louis óvatosan lehuppant rá. Amíg megtette a pár lépést az ajtótól a székig, Harry minden rezdülését követte, és be kellett látnia, hogy Louis nem ember, akármennyire is annak tűnik most a homlokába húzott sapkával, és úgy, hogy nem láthatja a farkincáját. Fájdalmas volt nézni, hogy ez a fiú mennyire próbál beilleszkedni az emberek világába, minden kellemetlenség és elutasítás ellenére. Mert sosem lesznek egyformák. Mégis, Harryt valamiért nagyon vonzotta ez az újfajta világ, és bízott benne, hogy mások is meg fogják látni benne a szépséget... Louis tekintete, az elképesztő kék szemei most az övébe fúródtak, a szemöldöke kérdőn felfelé ívelt, és Harrynek muszáj volt megrázni a fejét, hogy visszatérjen a jelenbe, a kis irodájába.

– Mi ez az egész? Egy iskolában működtetsz bordélyházat? – kérdezte Louis azon a furcsa, karcos, de magas hangján. Harry először nem értette, csak a hangjára figyelt, mert amikor az étterem mögött találkoztak, már volt benne két pohár bor, és kissé tompábbak voltak az érzékei. De most teljesen józan volt, bár kicsit álmos és kimerült a reggeli rohanás miatt. Mindent tudni akart a hibridekről. Mindent tudni akart Louis-ról.

– Tessék? – kérdezett vissza összezavarodva, amikor hirtelen megértette a szavak jelentését. Muszáj összeszednie magát, és jó lenne, ha a kávé is hatna végre. – Milyen bordélyházról beszélsz?

– Mellesleg, zseniális ötlet, ha nem akarsz lebukni. A rendőrök nem keresnék itt, az biztos – mosolyodott el Louis, és elégedetten hátradőlt a széken. Harryt kísértetiesen emlékeztette a nagyanyja macskájára, ami a vacsora után mindig boldogan elnyúlt a puha szőnyegen, és talán nem véletlenül.

– Nincs itt semmilyen bordélyház – csóválta a fejét zavartan. – Miért gondolod, hogy lennie kéne?

Louis végre rájött, hogy mennyire mellétrafált, mert az ajkát harapdálta elgondolkodva, és amikor felnézett Harryre, rajta volt a sor, hogy összezavarodjon.