Szelídíts meg! (Larry Stylinson ff.)

15. Váratlan látogató

Sziasztok! Hoztam nektek egy részt, ami talán néhány dologra választ ad, de biztosan lesznek még kérdéseitek :) 

Louis amint kilépett a rozoga ajtón, azonnal tudta, hogy mi fog neki a legjobban hiányozni. Margaret istenien főzött, és az ételek, amit a fiúnak adott még annak ellenére is szemet gyönyörködtetőek és finomak voltak, hogy kénytelen volt beérni a hibridtáborban fellelhető silány minőségű alapanyagokkal. Margaret palotát varázsolt a putriban, ami a faházat illeti, és mellé még királyi ételeket is fogyasztott, amit az elmúlt két napban szívesen megosztott a hibrid fiúval. Egyik éjjel epret is ettek egy gyors aktus után, és Louis el sem tudta képzelni, honnan szerezhette. Ő még sosem evett epret előtte. Leginkább alma, ritkán túlérett barack került az árvaház konyhájára, de a legtöbb gyümölcsöt csak képről ismerte. Amikor megérezte az eper édességét, és a fogai alatt ropogtak az apró magok, már tudta, hogy ezentúl mindig vágyakozni fog rá, hogy újra ehesse. Most, hogy ott kellett hagynia az asszonyt, kínzásnak érezte, hogy meg kellett ennie. Attól a perctől kezdve minden gyümölcs savanyú, az ételek pedig ízetlenek lesznek az árvaházban, ebben biztos volt.

Margaret a kunyhó egyik kis sarkában felállított konyhából nézte, ahogy a fiú összeszedelőzködik. Nem volt sok dolga, amit magával hozott, csak az a néhány rongyos ruhadarab, és Carla kabátja. Amikor mindent magához vett, az asszonyra nézett. A rózsaszín selyemköpenye volt rajta akkor is, és Louis már jól tudta, hogy sosem viselt alatta semmit. Azt mondta, nem akar búcsúzkodni, ezért a fiú csak bólintott felé, aztán elsuttogott egy halk „köszönöm"-öt, és az ajtóhoz lépett. Margaret elkapta a karját, és újra maga felé fordította, mielőtt lenyomhatta volna a kilincset.

– Ne köszönd. Elvettem tőled valamit, amit nem akartál odaadni. És újra megtenném, bármiféle bűntudat nélkül – mondta egy kis mosollyal az arcán, aztán elengedte Louis karját, és hátrált egy lépést. A fiú néhány másodpercig még teljesen lefagyva álldogált, aztán kinyitotta az ajtót, és kilépett a friss, reggeli levegőre. A kis, rozoga furgon már az út másik oldalán várta, ezért gyorsan átvágott az éjjeli esőtől csúszós földúton, és beült az anyósülésre. Magán érezte Carla kíváncsi pillantásait, ezért még kisebbre húzta össze magát az ülésen, és betakarózott a lány kabátjával. A pizsamája, amiben eljött az árvaházból, ismét túl vékonynak bizonyult, hogy ne hatoljon a bőre alá a kinti hideg. Nem értette, miért nem indulnak már, és nagyon zavarta, hogy Carla úgy nézett rá, mintha a fejében akarna olvasni.

– Hoztam neked egy cipőt – mondta egy sóhajjal a lány, és az ülése mögé nyúlt, hogy előszedje a használt sportcipőt. – Remélem, jó lesz a mérete.

– Köszönöm, de most nem vehetem fel – mondta Louis halkan. – Sáros a talpam, és nem akarom összekoszolni a cipőt is – tette hozzá, de azért elvette a lánytól, és lerakta a lábai mellé a földre. Amikor meghallotta a motor berregését, megkönnyebbülten lélegzett fel. Nem akart Carlával beszélgetni. Leginkább egyedül akart lenni, legalább pár órát, de tudta, hogy ennek kivitelezése az árvaházban télen, amikor minden gyerek az épületbe van zsúfolva, szinte lehetetlen. Szerencsére mire leparkoltak, a szemei már majdnem leragadtak, így legalább az tartotta benne a lelket, hogy ha felér a szobájába, a saját álmai közé menekülhet.

– Akarsz beszélgetni? – kérdezte Carla, és Louis akkor jött rá, hogy már ki kellett volna pattannia a kocsiból.

– Inkább egyedül lennék – felelte a fiú fáradtan.

– Tudod, hogy mi történt veled az elmúlt napokban? Hogy miért történt? – kérdezte Carla makacsul, és Louis legszívesebben kiabált volna vele, hogy hagyja békén, túl fáradt egy ilyen beszélgetéshez. De még ahhoz is, hogy ellenkezzen vagy dühös legyen. Ezért csak némán bólintott, és minden figyelmét a szélvédőn szétkenődött piszokfoltnak szentelte.