Páratlan

2 rész

Mirabella

Míg a fiúk elbulikáznak, addig én stresszesen készülök a holnapra. Holnap versenyem lesz, az első az évben, s a legjobbnál is jobbat kell nyújtanom, ezért nem mentem a fiúkkal. Megígérték, hogy holnap eljönnek, remélem addigra kijózanodnak.

A barátommal Franciaországban vagyunk. De ő olyan feszültnek tűnik. Mintha jobban izgulna nálam, pedig nekem azért több okom van.

- Elkell mondanom valamit. - mondta Matt. Úgy éreztem az arckifejezéséből kiindulva, hogy nem a kezem akarja megkérni.

- Öhh... jó.? - kezdtem megrémülni, mikor a fejét fogva leült a kanapéra.

- Ülj le inkább. - dörzsölte a homlokát.

- Matt! Ne szórakozz! - nevettem el magam kínosan. - Mi a baj?

- Kimondom gyorsan, hátha úgy egyszerűbb. Megcsaltalak. - hadarta el, de a szemembe se nézett.

- Tessék? - fagyott le a mosoly az arcomról.

- Annyira sajnálom Mirabella. Nagy hiba volt. - szánakozott.

- De miért? Miért tetted? - kérdeztem fájdalommal teli, s a sírás határán álltam.

- Nem tudom. Én csak, én... nem tudom mit gondoltam. - rázta a fejét.

- Nem vagyok elég? - kezdtem el hullajtani a könnyeim.

- Dehogynem. Te vagy a világ legjobb barátnője.

- De ezek szerint valamit mégsem csinálok olyan jól... - mondtam ki fájdalmasan, s mostmár elkezdtem zokogni.

- Nem kicsim. Ez az én hibám. Kérlek bocsáss meg. - kulcsolta össze a kezeinket. Gondolkodtam, hogy mitévő legyek, de úgy éreztem, hogy ezt a döntést most nem tudom meghozni.

- Menj el most kérlek! - kértem tőle finoman.

- Mirabell... - magyarázkodott volna.

- Kérlek! Én most egyedül szeretnék lenni! - bólintott egyet, majd az ajtóig kísértem.

- Holnap...

- Ne gyere kérlek! Nem szeretném elrontani. - kértem őt.

- Ha ezt szeretnéd. Csak kérlek bocsáss meg! - könyörgött.

- Majd kereslek Matti! - csuktam be az ajtót. Ezután még jó sokáig bőgtem, s azon gondolkodtam, hogy mit csináltam rosszul, hogy ezt érdemlem. Annyi kérdés volt a fejemben, de a válaszokat nem találtam.

Reggel borzalmasan néztem ki. Teljesen szétvoltam csúszva kívűl-belül. Fogalmam sincs, hogy hogy fog így menni a verseny... Pedig tényleg nagyon fontos lenne a tökéletességre törekednem.

Kora reggel kimentem a pályára, még mindenki előtt. Ha tudná az edzőm, hogy még korizom verseny előtt, biztosan kinyírna. Egyetlen egy ugrásom sem sikerült, mindig elestem. Teljesen kiakadtam, a koreográfiám sem ment jól, még az egyszerű lépéseket is elszúrtam. Magamon kívűl voltam, s egyfolytában sírtam a jégen. Eltelt egy csomó idő, s elkezdtek megjelenni az emberek is, úgyhogy lejöttem a jégről, s az öltözőbe mentem. A tükörben láttam, hogy rendesen odavertem a csípőm.

Már csak fél óra van, a jégre lépésemig. A kategóriámban én voltam az utolsó fellépő, ez még nagyobb stresszt nyomott rám. Már a ruhámban, s egy pulcsiban sétáltam a folyosón, s megint a sírás kerülgetett, mikor megláttam őket. Charles és Pierre a folyosón nevetve sétáltak.

- Fiúk! - ugrottam a nyakukba. Ez kellett nekem, hogy mellettem legyenek.

- Mindben rendbe? Mattet kerestük, de nem láttuk. - nézelődött Charles.

- Ja.. Matt nem jön. Sajnos valami közbe jött.

- Oh.. hát mi itt vagyunk. - Charlest azonnal áttudtam vágni, de Pierre furcsállotta.

Szólította a hangos bemondó a kategóriámat a bemelegítésre.

- Most mennem kell. Szorítsatok! - feszültem meg még jobban.

- Jó leszel Mira! - indult a nézőtér fele Charles.

- Héj! - húzott vissza Pierre. - Minden rendbe?

- Aha. - próbáltam hihetően előadni magam.

- Utána beszélünk! Mutasd meg nekik Mirmur! - csak ő hívott így, de tudta, hogy utálom.

- Utálom ezt a nevet.

- Ugyan már. Egyenesen imádod. - mosolyogta el magát magabiztosan, miközben hátrált a nézőtér fele.

Az előadásom egy szomorú nőről szólt, aki csalódott. A zene is tökéletesen passzolt, ehhez az érzéshez, márcsak nekem kellett átadnom pontosan ugyanezt az érzést. Az előadás akkor jó, ha bele is éli magát az előadó. Erre kellett fókuszálnom, bár ez most nem is volt olyan nehéz.

Mozdulataim gyengédek, finomak, és pontosak voltak. El is kezdett hullani a könnyem, ami sokat hozzátett a produkciómhoz, de nem direkt tettem, csak jött magától. Matt-en járt az eszem, és azon amit tett velem. Fájt, s ezt mutattam. Majd jöttek az ugrások, amikre el is felejtettem ráparázni a fájdalom miatt, amit éreztem. Ennél jobban, ha akartam volna, akkor sem sikerülhetett volna. Nagyon hiteles volt, és kimért, majdnem, hogy precíz, de nem vagyok nagyképű, úgyhogy nem mondok ilyet.

Mikor meghajoltam, akkor sem tudtam őszintén mosolyogni, sokkal inkább folyt a könnyem továbbra is. A nézőtér állva tapsolt, s éljenzett. Egy őszinte mosolyt sem tudtam magamra erőltetni. Lesiklottam a pályáról az edzőm irányába, aki nagyon büszke volt.

- Bravó! Bravo Hubert! - dicsért meg.

Pierre

- Valami nem stimmel. - mondtam, miközben tapsoltuk Mirat.

- Miről beszélsz? Tökéletes alakítás volt. - örült nagyon Charles, s le sem vette a szemét a pályáról éljenzés közben.

- Alakítás... igen... - sejtettem, hogy itt van valami a háttérben, és meg is fogom tudni. Nem értem, hogy Charles, hogy nem vette észre a lányon.