Páratlan

18 rész

Pierre
November 20

- Hogy van? - kérdeztem az anyukájától a folyosón.

- Még semmi. - mondta kisírt szemekkel. - Az orvos szerinte, elképzelhető, hogy elvesztette az emlékeit.

- Bemehetünk hozzá? - kérdezte Charles.

- Igen. Egy valaki bemehet még. - a nő mondatára összenéztünk Charles-el. Tudtam, hogy ő is mennyire akarja látni.

- Menj csak. - adta át a lehetőséget.

- Köszönöm. - mondtam meghatódottan. S be is mentem a kortermébe. Már levolt kötve a gépekről, csak pár volt rajta. Borzalmas volt a lehető legpörgősebb, és legéletteltelibb lányt ilyen állapotban látni.

- Oh, Mira. - ültem le az ágyára, s megfogtam a kezét. Nem tagadom, de könnybe lábadt a szemem. - Úgy sajnálom, miattam vagy most itt. Nem kellett volna eltitkolnom, hogy beléd szerettem, s akkor talán nem így alakulnak a dolgok. Annyira sajnálom Mirabella. Megígértem Tonio-nak, hogy vigyázni fogok rád, erre, pont miattam kerültél életveszélybe. - sokáig csak bámultam az eszméletlen lányt.

- Talán, jobb lenne mindkettőnknek, ha kilépnék az életedből. - mondtam elérzékenyülve, s elindultam az ajtó felé.

- Meg ne próbáld! - szólat fel egy ismerős hangszín. Gyengéden, s erőtlenül.

- Mira! - fordultam vissza hozzá. - Oh, Mira... - simítottam fejére a kezem.

- Szia. - mosolygott erőtlenül.

- Szia. - mosolyogtam vissza.

- Hát itt vagy.

- Itt vagyok. - fogtam meg kezét. - Ne beszélj többet, mindjárt szólok egy orvosnak. - siettem ki, s kerestem is egy orvost. Persze a többiek nagyon örültek, hogy felkelt a lány. Bent álltunk a lánynál, miközben az orvos vizsgálgatta.

- Mirabella jól lesz! Felfog épülni! - fordult felénk a doki. Én nem tudtam ránézni, csak a lányon időzött a szemem.

- És az emlékei? - kérdezte félve Esther.

- Különös, de semmi baja. Számára egy nagyon fontos személyt láthatott meg elsőre. Ilyenkor az értékei nem avulnak el. - komolyan? Ez mind miattam van?

- Köszönjük szépen Doktor Úr! - s már távozott is a doki, s Mira apukája vele tartott, hogy egyeztessenek mindent.

- Édes kicsikém! - borult a lánya nyakába az anyuka.

Jó pár órát elbeszélgettek, s már egész sokat javult a lány erőléte. Már jóízűeket nevetett, illetve a dobozos üdítőjét is felbírta emelni. Az orvos szerint, ha ilyen ütembe javulnak az értékei, akkor öt nap múlva haza is jöhet. Addig pedig itt marad megfigyelésen.

- Magunkra hagynátok Pierre-l? -kérdezte egyszer csak a lány. Mindenkit meglepett, de engem a legjobban.

- Persze. Kérsz valamit?

- Nem köszönöm. - mosolygott kedvesen.

- Rendben. - simogatta meg a lány arcát Esther. - Vigyázz a lányomra! - parancsolt rám.

- Anya! - szólt rá Mira, majd összenevettünk. S ki is ment mindenki, épp ahogy a lány kérte.

- Bocsánat kéréssel tartozom neked. - mondta.

- Dehogyis! Akinek itt bocsánatot kell kérnie az én vagyok!

- Nem Pierre. Ostoba dolgot tettem. S bele se gondoltam, hogy neked ez hogy eshet.

- Semmi baj Mira! Túlléptem rajta.

- De ugye nem azért, mert itt vagyok? - célzott a korházra.

- Nem. - kacagtam. - Mert szeretlek. - néztem le őszintén a szemeibe. Mire elmosolyodott.

- Most úgy megcsókolnálak. - szaladt ki a számom, miközben még mindig bámultuk egymást, s ujjam az arcát simogatta.

- Várjunk csak! - kapott majdnem szívrohamot, s én is ettől a hirtelen felkiáltásától. - Hanyadika van?

- Huszadika. - feleltem.

- Mi? Én egy teljes hetet kómában töltöttem?

- Igen.

- De a regionális. - jött egyből a versenyével.

- Majd jövőre újra megpróbálod. - próbáltam nyugtatni.

- Egy nagy ló...

- Mira! - szóltam rá. - Így nem korizhatsz.

- Hallottad. Öt nap és kiengednek. - húzta ravasz mosolyra ajkait.

- Mira... Biztos, hogy nem! Ameddig én melletted vagyok, felejtsd el!

- Oh, úgy tűnik, hogy lekell ráznom. - húzta az agyam, igen vonzóan.

- Esélytelen. - biggyesztettem flörtös mosolyra a szám. - Soha többet nem hagylak el!

- Ígéred?

- Ígérem! - jött zavarba válaszomtól, s elpirult.
________________________ 
instagram: stooriesbylaura
tiktok: wattpad.stooriess