Páratlan

11 rész

Mirabella
Szeptember 29

Egy igazán pazar, és eseménydús estén vagyunk túl. A drága barátaimmal elmentünk bulizni, s nem igazán hiányzott már az alkohol a szervezetünkből. Én egy random srácnál ébredtem, meztelenül. Lehet, hogy nem a legjobb döntésem, de legalább túlléptem az exemen. Sikerült.

Pierre-t és Charles-t még az éjszaka elhagytam. Fogalmam nincs, hogy hol vannak, de gondolom otthon egy-egy csajjal.

Nagyon halkan felkaptam a ruháimat, majd kiosontam a konyhába, ahol felöltöztem, majd hagytam a csávónak egy kis üzenetet.

Ismételten halál másnaposan slattyogtam haza. Beütöttem a kódom a kaputelefonba, majd fellifteztem a lakásomig, s nyitottam a zárat. A folyosón sétáltam, elhaladva a szobám nyitott ajtaja mellett. De muszáj volt visszamennem. Visszalépdeltem, s majdnem nevetőgörcsöt kaptam. Pierre, és Charles ott aludt, majdnem, hogy összebújva. Muszáj volt egy képet csinálnom erről, s természetesen nem bírtam ki hang nélkül. Amire felkeltek a fiúk.

- Mira? - lepődtek meg.

- A saját házamban? Mily meglepő... - nevettem tovább.

- Hol van ... - gyanítom egy női nevet keresett Charles, de sajnos nem sikerült neki megjegyezni. - vannak a csajok?

- Gyanítom azt csinálták, mint én. Leléptek, mielőtt kínossá vált volna a szituáció. - majd megfulladtam a nevetéstől.

- Hálistennek. - kelt ki az ágyból Charles, egy szál alsónadrágba. Pierre úgy tűnt, hogy még visszaszundít.

- Jaj, nézzétek! - láttam meg a konyhaasztalon egy kis cetlit. - Kaptatok értékelést. - nevettem el magam, mikor megláttam a számokat.

- Mi? - viharzott ki csak Charles.

- Pierre: tíz per kilenc. Charles: tíz per hét. - olvasta fel, ami a papíron állt.

- Milyen hét? Hét? Dehogy hét! - háborgott. - Szerintem összecserélték a neveinket.

- Minden bizonnyal. - cukkoltam.

- Ugyan már, alsóhangon is tíz per tíz vagyok. - simította meg az arcom, s hirtelen máshogy kezdett el a szemembe nézni.

- Bár azt te honnan is tudhatnád? - lihegte lágyan. Annyira fura volt ez a helyzet. Elbizonytalanított. Egyre jobban nem tudom, hogy mi történt a múltkor.

- Charles. - néztem rá komolyan. - Őszintén! Lefeküdtünk a múltkor?

- Ennyire leakarsz velem feküdni? - nevetett, majd megérezte a helyzet komolyságát. - Mondtam már Mira. Nem feküdtünk le. Különösen azért nem, mert a legjobb barátom vagy, és mert nem foglak részegen kihasználni.

- Miért, józanon megtennéd? - incselkedtem vele.

- Annyi biztos, ha én megfektetlek, arra emlékezni fogsz, ha akarsz, ha nem.

- Ja... egy tíz per hetesre szoktak is az emberek emlékezni. - gúnyolódtam nevetve.

- Majd megtudod. - önteltkedett. - Ami késik nem múlik. - kacsintott flörtösen.

- Milyen üzenet? - mászott elő kómásan Pierre is. S ekkor kissé eltávolodtam Charlestől.

Csináltam a fiúknak reggelit, meg kávét. Aztán nagy nehezen összeszedték magukat, s elmentek. Délután muszáj volt haza mennem Franciaországba, ugyanis edzésem lesz. Pierre mondta, hogy akkor lekísér, s meglátogatja a szüleit. Nagyjából kettő órakor találkoztunk a reptéren. Majd a becsekkolás után, fel is szálltunk a gépre. Egy idős, idegen néni ült az ablak felől, mellette én, a legszélén pedig Pierre.

Nagyon sokszor repültem már, de sosem sikerült megszeretnem. Egyszerűen rettegek, hogy bármelyik pillanatban lezuhanhatunk. A felszállásnál Pierre magához húzott, mert tudta, hogy mennyire utálom. Majd miután sikeresen felszálltunk, az össze légturbulenciánál összekulcsoltam a kezünket. A fiút ez nem érte meglepetésként, már hozzá szokott, hogy elviselhetetlen vagyok repülésnél. Beszélgettünk is vele, majd egyszer csak bealudt, s rám billent a feje. Megsimogattam a kis édes buksiját, majd egy puszit nyomtam rá, s elmosolyodva hozzá bújtam. Szeretem a tényt, hogy ő a legjobb barátom.

- Nagyon helyes fickó. - mondta a néni mellettem.

- Valóban. - mosolyogtam kedvesen, hisz a néni is annak tűnt.

- Ha megengedi, akkor megjegyezném, hogy csoda szép párt alkotnak együtt. - nézett csillogó szemekkel rám.

- Oh. Igazán kedves, köszönjük. De nem vagyunk együtt. Ő a gyerekkori legjobb barátom.

- Oh. Igazán sajnálom. Én tévedtem. - tartott egy kis szünetet. - De nagyon becsapós a látszat.

- Tudja, Pierre és én születésünk óta legjobb barátok vagyunk. Úgy félt engem, mintha egy igazi kincs lennék, és óv, és törődik velem.

- Nekem is volt egy Pierrem. - nézett a szemembe, mosolyogva.

- És mi történt? - érdeklődtem.

- Összeházasodtunk. - hirtelen lefagyott a mosoly az arcomról. Célozgat? - Leéltünk egy csodaszép, hosszú, és tökéletes életet együtt. Majd ő elment.

- Oh. Igazán sajnálom.

- Ne tegye kedvesem! Mint említettem, a közös életünk tökéletes volt. Ennél jobbat, nem is kívánhattam volna.

- Ez nagyon szép. Igazi szerelem volt.

- Oh, nem. Barátok voltunk. Sosem volt szerelem érzetünk, de egyszer csak megtörtént. Nem is számít rá az ember.

Beszélgettünk még a nénivel. De bekell, hogy valljam, hogy nagy elültette a bogarat a fülembe.