Smaragd Adventi Kalendárium

Erane K. Bront: Magányos Karácsony 2. rész

✨✨✨✨✨

A szívem ismét a torkomban dobog, ahogy fagyott ujjaimmal háromszor kopogtatok az ajtón.

Szinte azonnal kitárul, és Ida fülig érő mosollyal az arcán üdvözöl.

– Nem jöttél el? – csúsznak ki a számonkérő szavak maguktól a számon. Magam sem értem miért vagyok ennyire ingerült.

– Tudom, Beni, ne haragudj, nem néztem az órát. Mivel korán sötétedik, becsapott az időérzékem. Mennyit késtem? Mennyi az idő most? – kérdezte, miközben befelé húz a meleg nappaliba, nem törődve azzal, hogy kabátomról és cipőmről olvad le a hó nyomot hagyva a padlón.

– 10 óra múlott – felelem még mindig feldúltan.

– Úristen, te ennyit vártál rám? – kiált fel kissé magasabb hangon. Őszintén meglepődik. Csak azt nem értem min. Az elmúlt tíz évben mindig itt voltam neki, számíthatott rám.

– Tényleg ne haragudj, de van számodra egy meglepetésem, és ezt akartam előkészíteni.

Látod, már minden kész van, áll a fa, és a sütit is megsütöttem – mutat körbe a lakáson, és valóban minden szinte csak úgy ragyog, pont mint ő.

Annak a gyönyörű mosolyának nem tudok ellenállni, még sosem láttam ennyire boldognak és könnyűnek, nincs szívem elrontani az estét a saját sérelmeim miatt.

– Nagyon szép lett minden. De most már kíváncsivá tettél. Mi az ajándékom?

– Hát igazából nem kézzelfogható, de megfogadtam a tanácsod, és változtattam az életemen. Lassan egy éve járok egy terapeutához. Segített feldolgozni a szüleim és a nagymamám halálát. Eljártam egy csoportba, ahol hasonló sorsú nőkkel tudtam beszélgetni, mint amilyen én voltam, azok után, amit Huba tett velem. Meggyászoltam a kisbabám, és elindítottam a vállalkozásomat is. Beni, képzeld, van egy saját boltom! – kiált fel örömében és a nyakamba ugrik, majd a fülembe suttog. – Igazad volt tavaly. Sajnálom, ahogy akkor viselkedtem veled.

A hátamon borzongás fut végig. Már sokszor kerültünk egymáshoz közel, de sosem történt közöttünk semmi. Lehellete csiklandozza a nyakam. Szinte érzem most is. Elenged, és úgy néz fel rám, a szemembe.

– Csak féltettelek – nyögöm ki nagy nehezen, de más egyebet nem tudok hozzátenni.

– Igazán? Én azt hittem, csak már nagyon unod, hogy minden karácsonyt velem tölts.

Nem tudom, ezt most komolyan gondolja-e, vagy csak incselkedni akar velem. Új volt ez az Ida számomra. Más mint eddig.

– Tudom, hogy az elmúlt tíz éved mindig azzal telt, hogy Szenteste rám vártál, és akárhogy alakult az életem, te készenlétben voltál, hogy segíts, vigyázz rám, a társaságom légy, de ezt nem várhatom el tőled továbbra is.

Ezek szerint komolyan gondolta. Furcsa érzés járja át a testem, valami megmagyarázhatatlan fájdalom költözik a mellkasomba. Nem akarom tovább hallgatni, pedig ő csak azt tette, amit én tanácsoltam neki.

Csak épp nekem sosem volt a terhemre, egyszer sem. Sőt. Minden évben alig vártam, hogy találkozzunk, még akkor is, ha csak fél órára.

✨✨✨✨✨

– Beni, én elengedlek téged. Szabad vagy, és most már én is.

Nem, nem, nem! Én ezt nem akarom hallani! – zakatolnak a szavak a fejemben.

– Mi van veled, miért nem szólalsz meg? – ráz meg Ida a két karomnál fogva.

Szemében aggódás tükröződik.

– Nekem nem voltál a terhemre sosem – nyögöm ki nagy nehezen, de mintha a mellkasomat valami belülről tépné szét.

– Tudom, de te csak a fejemben létezel, ezt te is tudod ugye?

Nem értem, miről beszél, én ennél több akartam lenni számára. Nem szólalok meg. Csak állunk ott némán, egymás kezét fogva.

– Ideje, hogy elmenj. A saját utamat kell járnom – szólal meg ismét.

Megrázom a fejem. Nem hiszem el, hogy ez megtörténik. Egy részem mégis büszke rá.

– Rengeteget segítettél nekem, amiért nem lehetek neked elég hálás. Elfogadom, hogy a részem voltál és vagy, de ez a kapcsolat nem maradhat így tovább. Akkor leszek egészséges, akkor gyógyulok meg teljesen, ha el tudlak engedni. És, Beni, én azt hiszem készen állok erre. Most már el tudlak engedni.

Fájnak a szavai, nem tagadom. Fáj, hogy tudom, eljött a búcsú pillanata. Ida már megáll egyedül is a saját lábán, és ez így van rendjén. A feladatom teljesült.

– Ida, én... – Nem tudom folytatni. Bíztam benne, hogy egyszer eljön ez a pillanat, hiszen tíz éve, amikor megpillantottam a padon, tudtam, hogy nem ok nélkül járok oda, akkor már huszonnégy éve. Ida volt az ok mindig is. Ő volt a feladatom. Neki nem kell tudnia, mi is vagyok én valójában. Nem fedem fel valódi énem. Így könnyebb lesz neki is és talán nekem is.

– Emlékszel, azt mondtam neked tíz éve, hogy nagyon ismerős vagy nekem. Most már emlékszem. Azért voltál ismerős, mert amikor hat évesen meghalt a nagymamám, akkor is a parkba menekültem a szüleim veszekedései elől. Akkor találkoztunk először. De aztán sokáig nem volt rád szükségem. Aztán tíz éve, amikor meghaltak a szüleim, te ismét felbukkantál karácsonykor, és azóta minden évben rád támaszkodtam ezeken a napokon, mert féltem. Féltem nélküled. Féltem egyedül lenni karácsonykor, de többé már nem félek.

Büszke vagyok rá, mérhetetlenül büszke. Próbálok a bátorságából én is erőt meríteni, és elmondani neki az igazat.

– De én...

– Beni, el kell menned, te is tudod.

– Tudom, csak szeretlek.

– Én is szeretlek, és örökkön hálás leszek neked. Gyere, együnk még egy sütit, és igyunk egy forró csokit utoljára a fa alatt – és már húz is a feldíszített fenyő mellé a szőnyegre.

Még utoljára mesél nekem az elmúlt egy év megannyi megpróbáltatásáról és fájdalmáról. De arról is, hogy mennyire boldog és motivált. Célt talált az életében. Már nem fél, és ezt a Karácsonyt egyedül szeretné tölteni.

Így ideje eljönnöm, és magára hagynom a lányt, aki már elég erős ahhoz, hogy nélkülem karácsonyozzon.

✨✨✨✨✨

A park felé indulok, úgy érzem szükségem van egy kis egyedüllétre mielőtt visszatérek. A már ismerős hely megnyugvást hoz lelkemnek. Hópihék ezrei kavarognak körülöttem a szélben. Egyszerre érzek boldogságot és mérhetetlen szomorúságot. A feladatom teljesítettem. Ida boldog. De mi lesz velem? Mit fogok csinálni ezután? Hol leszek jövő Szenteste?

A táncoló hópihék örvényébe bámulok és egy kép jelenik meg előttem.

A közeli templom órája most üti el a nyolcat. Felpillantok és ott áll ő a park szélén, Ida. Egy picike kislány szorítja a kezét. Nem jön közelebb, csak a pad felé mutat és látom a leheletét a hidegben, ahogy az aprócska lánynak mesél valamit. Nem lát engem, hiába integetek neki. Kezdeti örömöm alábbhagy. A kislány nagyon figyel Idára, majd hirtelen felém fordítja a fejét és integetni kezd.

A szívem újra hevesen kalimpálni kezd. A magányos Karácsonyoknak egyszer vége lesz, újra van feladatom, addig is pedig türelmesen várok. Én ott leszek, amikor szüksége lesz rám, és akkor is, ha már nem.

Addig még jó pár évnek el kell telnie, hosszúnak tűnik, de egyszer el fog jönni.

✨✨✨✨✨

Ideje mennem Kedves Olvasó!

Mondhatnám,hogy ez Ida története, a legbátrabb lányé, akit valaha ismertem ésszerettem. De ez kicsit az én történetem is. És Tiéd is.