Smaragd Adventi Kalendárium

S. A. Locryn: Karácsonyok életeken át

FIGYELMEZTETÉS: LMBTQ+ történet! Ennek tudatában olvass tovább!

I./1.

Fogadalom

Ahova te mész oda megyek én is

Ahol te megszületsz ott leszek majd én is

1921 – Valahol Amerikában

– Te és Kuzin nálunk tölt Karácsony, yes? Jöttök vacsora, yes?

Vannak dolgok, amik egyszerűen nem változnak. Már nagyjából három év telt el azóta, hogy Salvio megérkezett az Államokba, és ha úgy akarta, az angolja még mindig nem kevés kívánni valót hagyott maga után. Néha rá is játszott – mint most –, amikor elveszettnek akart tűnni az Új Világban ezzel a színjátékkal akarva elérni valamit. Azt viszont mindenképp meg kell adni neki, hogy egyetlen szemvillanás alatt tudott váltani tört és majdnem tökéletes angol között. Az, hogy hibásan beszélt, semmiben nem jelentett hátrányt rá nézve. Sokszor arra használta, hogy nőket csábítson el, vagy igen, Alexander, ellened, hogy elérje azt, amit éppen el akart.

Egyébként ha már nők, Salvio ezzel a trükkel végül fogott magának egy kifejezetten belevalót, és ők ketten teljesen elválaszthatatlanok lettek az első találkozásuk óta. Mi hárman mindig is rengeteg időt töltöttünk együtt, és ez azóta sem változott, hogy Salvio választottja közénk csöppent. Felváltva hívtuk meg egymást vacsorára, vagy csak kártyapartikra. De ezt úgyis tudod. Legalábbis tudtad régen.

Az azért hozzátartozik az igazsághoz, hogy sokáig fogalmunk sem volt róla, hogy Salvio kedvese, Rosalia sejt-e bármit arról, hogy milyen kapcsolat van a barátaik, Thomas és Alexander között. Sosem jött elő, így nem is beszéltünk róla. Persze Salvio előtt már réges-rég „lebuktunk", de mivel ő volt a legjobb barátom – nem, Alex, te addigra már évekkel korábban átléptél egy sokkal fontosabb kategóriába –, megbíztam benne, hogy senkinek sem fecsegi ki, milyen emberek vagyunk. A törvény szemében bűnösök, egyébként csak szerelmesek. És ha már ez így előjött, Rosaliával kapcsolatban mindig az volt a sejtésem, hogy ha Salvio nekünk nem is említette, de olyasvalakit választott maga mellé, aki felől biztos lehetett, hogy nem adja ki a barátai titkait.

Innen nézve talán leszögezhetjük, hogy Rosalia jó eséllyel tudott rólunk. És a ki nem mondott megállapodás, hogy nem beszéltünk ilyenekről, volt a legbiztonságosabb mindünkre nézve. Főleg a te és az én esetemben. Ez a világ sem különbözik sokban az eltelt évszázadok társadalmaitól, éppen olyan kegyetlen a kirekesztettekkel és számkivetettekkel, mint az ezt megelőzők. Így számunkra a legjobb megoldás az, hogy olyannyira próbálunk alkalmazkodni a törvényeikhez, amennyire csak lehetett. A mi érzéseink egymás iránt nem olyanok, amiket bátran és következmények nélkül felvállalhatnánk, és biztonsággal világgá kürtölhetnénk. Pedig szeretném. Minden egyes alkalommal megvallom neked, hogy mennyire szeretném ezt szabadon megtenni, de eddig akárhol, akármikor is éltünk, soha és sehol nem mondhattuk el érzéseinket senkinek. Talán ezért sem hozza fel soha sem Salvio, sem Rosalia, ha bárki kérdezné, gondolkodás nélkül vágnák rá, hogy csak „Kuzinok" vagyunk.

Tavaly vége szomszédok is lettünk velünk, mert szerencsésen ki tudtunk bérelni két lakást egy ikerházban. Jó helyen találtuk meg, közel van a nagyvárosokhoz, és ez kifejezetten jól jött, mert így tudtam a közeli építkezéseken a földből kinövő, égbe törő toronyházakon dolgozni. Az is hatalmas előnye ennek a háznak, hogy a kisváros szélén helyezkedik el, így nincsenek nagyon szomszédaink, akik figyeljenek minket és beszéljenek rólunk. Azért volt ez fontos nekünk, mert téged elmondhatatlanul megviselt a Nagy Háború, a kísértetei azóta is gyötörtek.

Eleinte azt hittem, hogy egyre inkább romlik az állapotod, de aztán rá kellett döbbennem, hogy ezek a kísértetek valóban léteznek. Akkor is, ha csak te látod, és te hallod őket. Hogy ne léteznének, amikor továbbra is kapaszkodnak beléd, és te sem tudod sem elengedni, sem lerázni magadról őket. És én azóta is teljesen tanácstalan vagyok, ötletem sincs, mivel tudnék segíteni neked. Néha napok telnek el anélkül, hogy a halottak szólnának hozzád, vagy kísértenének téged, néha belemásznak az álmaidba, vagy az ébren töltött perceidben gyötörnek.

– Nem tudom, hogy ez mennyire jó ötlet, Salvio. Tudod, hogy Alex... mi van akkor... ha esetleg nem lesz elég jól, hogy részt vegyen a karácsonyi vacsorán? Nem szeretnénk tönkretenni a tökéletes estéteket.

– Ostobákat beszélsz – felelte gondolkodás nélkül vidám hangon. – Kuzin sosem gond. Ahogy az vagy te sem.

Nem volt kedvem kijavítani a mondatait. Ha akarná hiba nélkül is elmondhatná. Már egy ideje nem mentem bele Salvio játékaiba, ő pedig ha elunta, elkezdett tisztességesen beszélni. Egy dologra nem volt csak ráhatása, ez pedig pörgős, súlyos spanyol akcentusa. Tudom, hogy néha azért is beszélt ennyire csapnivalóan, mert Salvio tulajdonképpen egy önjelölt bohóc, és tudta, téged, Alex, épp annyira szórakoztat, mint amikor jobb önkifejezés híján hatalmas gesztusokkal fejezte ki azt, amit szavakkal nem tudott. Én csak azt nem értem, miért pazarolta az energiáit rám. Ezek a bohózatok viszont a legsötétebb hangulataidat is gyógyítani, de legalább enyhíteni tudták.

– Nem. Nincs nem – imitálta Salvio azt, ahogy közvetlenül az Államokba érkezése után beszélt. – Rosalia szeret ti.

– Ha megígérem, hogy benézünk a vacsorára, abba hagyod ezt az egészet? –tettem egy széles mozdulatot, és a körbe igyekeztem belefoglalni az egész lényét, de a feltörő nevetésnek nem parancsolhattam. – Csak könyörülj végre rajtam, és beszélj úgy, ahogy egy civilizált ember beszélne.

– Lehet, hogy átgondolom a kérésed, fiam. De akkor nincs visszamondás az utolsó pillanatban – fenyített meg a mutatóujjával Salvio.

Ezer dolgot tudtam volna a fejéhez vágni erre, – főleg inzultusokat, természetesen mindet felebaráti szeretetből –, először is azért, mert kikértem magnak ezt az atyáskodó hangnemet. Csak tizenöt évvel idősebb nálam – legalábbis mindenki így tudja –, ennek nem kéne feljogosítania arra, hogy a fiának tituláljon. Meg az utolsó pillanatos lemondások... volt ugyan korábban ilyen, de egyszer sem úri kényeskedés miatt. Hanem mindig azért, mert te nem voltál jól.

Sóhajtottam, és az udvariasabb problémakezelést választottam:

– Ha Alex rendben lesz annyira, örömmel költenénk el veletek a karácsonyi vacsorát.

–Látod, fiam? Ilyen kijáró tisztelettel is lehet beszélni az idősebbekkel –Salvio még attól sem riadt vissza, hogy megveregesse a vállam, természetesenegy kisebb tornádó lendületével, majdnem fel is borultam tőle. Abban is biztosvagyok, hogy még a csontjaimat is hallottam összeütődni a bőröm alatt.