Smaragd Adventi Kalendárium

Erane K. Bront: Anty karácsonya

Anty nagyon magányosnak érezte magát eddigi életében. Testvérei már születésekor kiközösítették, amikor kikelt a tojásból, mert már akkor látszódott a méretbeli különbségük. Sokkal kisebb volt, bár minden másban ugyan úgy nézett ki, mint a többiek.

Tavasszal kijárta az iskolát, nyáron pedig szorgalmasan dolgozott pont ugyanúgy, ahogy a társai. Őszre azonban megunta a mindennapi bántásokat, és hogy állandóan a termete miatt piszkálják, ezért útnak indult, hogy szerencsét próbáljon.

Hosszú út vezetett ki az erdőből, de kézbe akarta venni saját sorsa irányítását, és valami újnak a részese lenni. Napokig csak vándorolt, mint egy rendíthetetlen katona, esőben, szélben, hidegben menetelt előre. Ez a jellemvonás már a génjeiben is benne volt. De ehhez még társult kíváncsiság és kalandvágy is. Már két hét is eltelhetett azóta, hogy elhagyta korábbi otthonát, amikor egyszer csak vége lett a fák vetette árnyéknak, és napfény érte apró testét.

Az őszi napsugarak ugyan gyengébbek voltak, de még így is kellemes érzéssel töltötték el fáradt testét. Töprengett, vajon most, hogy kiért az erdőből, merre is folytassa az útját, ugyanis az erdőn kívüli tájak számára ismeretlenek voltak. A társai is csak erdőt ismerték, így senkinek nem volt tapasztalata azon túlól. Többek között ezért is döntött úgy, hogy útnak indul, hiszen ha tapasztalatot és tudást szerez valami olyanról, amiről a többieknek fogalmuk sincs, akkor talán kivívhat magának egy kis tiszteletet és elismerést. Erre a kettőre pedig mindennél jobban vágyott.

Zöld fűszálak tengerén verekedte át magát napokon keresztül, amikor végre valami új és számára ismeretlen dolog előtt torpant meg. Szürke, kemény akadálynak ütközött. Úgy döntött, megmássza és megnézi, mi van azon túl. A szürke valami anyaga leginkább a kövekhez hasonlított. Már egy ideje felfelé haladt, amikor finom illatok csapták meg az orrát.

Elindult hát azokat követve egyenesen át mindenen, ami útjába került. Végül megtalálta az ínycsiklandó hívás forrását. Az édes alma illat ismerős volt, de keveredett még hozzá más is, valami fűszeres erős aroma és méz. Ekkor hangokat hallott meg messzebbről, emberi hangokat.

Az erdőben egyszer-kétszer már átélt ilyet, de társai sem tudtak róluk több információval szolgálni, csak annyit, hogy ahol ők járnak, mindig finom ételeket lehet találni, és hogy veszélyesek, mert óriásira nőnek, mindent eltaposnak.

Anty először megijedt, de aztán elbújt egy fából készült valami mögött.

– Hozd az almás pitét Lujzi! Most már felvághatjuk, kihűlt.

Anty ekkor egy szőke, hosszú hajú kislányt látott meg, aki egyenesen az ínycsiklandozó almás étel felé nyúlt. Kezei óriásiak voltak, gyorsan közelített, felkapta a pitét, és már vitte is magával, csak a finom illatot hagyva maga után.

Körbenézett, hátha talál valamit enni, mert a finom illat igencsak meghozta az étvágyát. Talált is pár morzsát, de ezek nem nyújtották azt, amilyenek az almás süteményt érezte. A napot azzal töltötte, hogy felfedezte a helyiséget, annak minden zegét-zugát, és talált is egy megfelelő helyet, ami magasan a levegőben helyezkedett el, erről szemmel tarthatta az embereket anélkül, hogy azok látták volna őt. A por és pókháló miatt a sarokban, amit rendkívül óvatosan kikerült, hogy még véletlen se ragadjon bele, azt gyanította, nem sűrűn nézhetnek fel ide az itt lakók.

A napok teltek és múltak. Nagyon érdekesnek tartotta az emberek világát. Amikor azok a konyhában foglalatoskodtak, főztek vagy épp reggeliztek, Anty a magasból figyelte őket, hallgatta a beszélgetéseiket, és a tudást magába szívta. Innen ismerte meg, hogy ezt a helyiséget, ahol ő van, konyhának hívják, de megtanulta azt is, melyik bútort és ételt miként nevezik. Mivel az idő egyre hidegebbre fordult, így úgy döntött, hogy télire itt marad a családnál, és majd csak tavasszal, amikor jó idő lesz, akkor indul tovább világot látni, vagy az is lehet, hogy visszatér a bolyba.