Smaragd Adventi Kalendárium

S. A. Locryn: Karácsonyok életeken át

FIGYELMEZTETÉS: LMBTQ+ történet! Ennek tudatában olvass tovább!

I./2

Egy héttel később a megbeszéltek szerint becsöngettünk Salvio és Rosalia ajtaján. Láttam, hogy nem vagy teljesen jól, ezért legszívesebben felajánlottam volna, hogy inkább menjünk haza, verje meg az ég az utolsó pillanatos lemondást. Csakhogy megelőztél, annak ellenére is, hogy fél perccel korábban még pánik ült a tekintetedben, és úgy néztél köbe az ajtóhoz vezető lépcsőkön, mintha keresnél valamit vagy valakit. Ha tudnád, mennyire fájt ezt minden alkalommal látni! Rákérdeznem sem kellett, hogy a kísértetek után kutatsz.

– Nézz rám, Alex – ragadtam meg a válladat, és magam felé fordítottalak. Ki kellett mondanom mindent, ami a nyelvemre tolult, amíg Salvio vagy Rosalia ajtót nyit. – Először is lélegezz. – Figyeltem, ahogy nagy nehezen sikerült beszívnod talán fél tüdőnyi levegőt. – Így jobb, ugye? – Elmosolyodtál, de engem nem nyugtatott meg az a mosoly. Nem, amikor annyira hamisan állt az arcodon. Ezért inkább annyit tettem még hozzá: – Nincs mitől félned. Salvio a legjobb barátunk. És szenteste van. Nem hagyjuk, hogy a kísértetek ma háborgatni merjenek.

– Hogy lehetsz ilyen biztos benne, hogy távol tudjátok tartani őket? – kérdezted, és kissé remegett a hangod, és én akkor úgy éreztem, hogy a te lélegzeteddel együtt az enyém is elakad.

– Csak azért – erőltettem én is mosolyt az arcomra, és bíztam benne, az enyém jobban sikerült, mint a tiéd –, mert valamikor az évben a kísérteteknek is meg kell pihennie. Miért ne lehetne ez éppen karácsonykor?

– Kísértetek is vesznek ki szabadnapot? Ez még tőled is abszurd. – Majdnem elmosolyodtál, és én bármit megadtam volna, hogy láthassam azokat a vidám ráncokat az arcodon, amikor őszintén boldog kifejezés ül ki rá.

– Nem értem, miért mondod. Ha felbukkan egy kísértet, kérdezd meg fizetnek-e neki túlórát azért, hogy éppen karácsonykor zaklasson téged. És ha kiderül, hogy törvénytelenül jártak el vele szemben, még mindig felajánlhatod a szolgálataidat neki, mint jogász. – Ekkor nem már nem tudtál parancsolni a szádat széthúzó vigyornak, úgyhogy felbátorodva folytattam. – Vagy csak annyit mondj neki, hogy legalább karácsony este menjen el a fenébe.

Megremegett a szád széle, én pedig tudtam, hogy épp küzdesz a kitörni készülő nevetés ellen, ahogy azt is, hogy vesztésre állsz ebben a csatában. Én sem tudtam elnyomni a kuncogást, amit az váltott ki, hogy elképzeltem a szerencsétlen, kizsákmányolt kísérteteket, akiknek éppen annyira lehet elegük az emberekből, mint az élőknek belőlük. Te sem tudtad tovább visszatartani a nevetést, és zene volt füleimnek, ahogy előtört belőled az az akkoriban annyira ritka hang. Nem túlzok, a szívem is majdnem elolvadt tőle.

Annyira belemerültünk ebbe a szóváltásba, hogy észre sem vettük, Salvio ajtót nyitott, és azóta is a küszöbön állva minket figyelt. Eddigre unhatta el a várakozást, mert erős spanyol akcentusú szavaival végre kirántott minket a buborékunkból.

– Végre itt vagytok. Elkéstetek. Bár azt azt kell mondanom, hogy ez a diskurzus a kísértetekről megérte – mondta, miközben kezet nyújtott előbb nekem, aztán neked is, majd ezután beterelt minket a nappaliba.

Ott aztán tényleg úgy éreztem magam, mintha valami színes-díszes mesebeli világba csöppentünk volna. A lakás minden pontjára szegletébe üveggömböket és kézzel készített díszeket aggattak, és a nappali közepén az asztalon kézzel készített Betlehem állt, egyértelműen Salvio keze munkáját dicsérve. Te is tátott szájjal ámultál a csodán, ami minket fogadott. Annál is nagyobb volt a lenyűgözöttséged, mert emlékeztél rá, hogy Salvio azt mesélte, Spanyolországban január harmadika körül ünneplik a karácsonyt. Ezt az egészet, mind csak és kizárólag a mi kedvünkért csinálták.