Smaragd Adventi Kalendárium

Varga Szilárd: A fény

A magunkfajtát mostanában sokféleképp nevezik. A fény harcosa, fénymunkás, energiagyógyász. Kimeríthetetlen az emberi fantázia, ami ezen a téren is megmutatkozik. Mindegy, hogy hogyan hívjuk magunkat, amíg valóban a fényt keressük. Mert olyanok vagyunk, mint a bogarak a sötét éjszakában. Kutatjuk a fényt, és amikor rátalálunk ott döngicsélünk körülötte. Van, akinek gyorsabb a röpte, van, akinek erősebb a páncélja, van, aki hangosabb és van, aki jobban lát vagy érzékel, de mindannyian a fényt keressük. Onnantól kezdve, hogy az első pislákoló sugarat észleltük, már nem tudunk elszakadni tőle. Van közöttünk olyan, akit hamar megéget de nem tántorítja el, amíg bele nem hal, és van, aki tovább bírja. Nehéz megkülönböztetni a sötétben, hogy melyik fény forrása az igazi. Ám az biztos, hogy amikor arra rátalálunk, akkor nem kell félnünk attól, hogy megégünk. Mert a mindannyiunk lelkében munkálkodó iránytű azt a fényforrást keresi, amit úgy hívunk, hogy szeretet.

December 24.

Ezen a napon is pont úgy ébredtem, mint bármelyik másik alkalommal. A gyenge derengés, ami a lassan ébredő reggeli fényből jutott a szobába, már elég volt ahhoz, hogy szemem jól lássa az ágy körül szanaszét hagyott tárgyakat. Egy lerúgott ágytakaró, ami a lábamnál még kapaszkodik a matrac csücskébe, egy üres pohár, amiben már nyoma sincs az esti teának és a ruhák, amik rendetlen helyzetükkel felidézik bennem a hanyag mozdulatot, amivel eldobtam őket. Ahogy ők sem, úgy én sem árválkodok magamban. Gyönyörű feleségem csukott szemmel fekszik mellettem és egyenletes lélegzete árulkodik arról, hogy még álomország vendége. Ritkán fordul elő, hogy én ébredek korábban. Ezért most alkalmam van elcsodálkozni rajta, hogy milyen békésen szuszog, pedig mostanában a napjaink nem mondhatók nyugodtnak. A folyamatos vásárlás és készülődés nincs tekintettel sem a munkánkra, sem a tömegre, sem pedig a vágyainkra. Az ünnepi teendők könnyen elfeledtetik az emberrel, hogy miért is hajlandó erre a nagy tortúrára. Egy biztos, én próbálok minél jobban elmélyedni ebben az érzésben, miközben kedvesem arcának minden finom ívén megpihen a tekintetem. Aztán megrezzenek, amikor az ébresztő könyörtelen trillája átmenet nélkül dörömbölni kezd csendhez szokott fülem dobhártyáján. Ébredő párom első pillantása rám ragyog, míg én meglátom szemében a pillanatot, mikor tisztuló tekintete felismer. Aztán szinte egyszerre mozdulunk. Én megpróbálom elraktározni egész napra ezt a csodát, hogy később, amikor a vásárlás, főzés és takarítás hömpölygő áradata elsodor minket, legyen mibe kapaszkodnom.

A gyermekeink elég nagyok már ahhoz, hogy egyedül készülődjenek, de ébredésük még mindig a miénkhez kötött. Bár most még azt gondoljuk, hogy talán sosem változik ez meg, mégis elménk mélyén tudatában vagyunk annak, milyen gyorsan elmúlik ez az idő. A készülődés idegőrlő műveletei lassan elkezdik a szokásos mértékben felemészteni agyunk nyugalmi zónáját. A sorban állás a fürdőszobába jutáshoz, a tárgyak rejtélyes eltűnése és gyors előkerülése, a „kösd már be a cipődet, mert mindenki rád vár!", pillanatról pillanatra fogyasztja a bennünk rejlő Buddhát. Mire kapkodva elindulunk, a közlekedés velünk találkozó szereplői már egy erősen megfogyatkozó tolerancia áldozataivá válnak. Természetesen nem is kell sokáig várni az első kitörésre, hiszen a házunkhoz közel van egy bonyolult kereszteződés, ami a reggeli forgalomban erősen próbára teszi mindenki türelmét és KRESZ-tudását. Mi, akik nap mint nap erre haladunk át, persze már tudjuk, kinek van elsőbbsége, de ettől nem leszünk türelmesebbek. Szóval a kereszteződéshez érve az autónkban ülő kis családunk – apa, anya, és a két kiskamasz gyermek – stresszállapota apa reszelős hangjától gyorsan megemelkedik:

– Nézd ezt a majmot!

A gyerekek a hátsó ülésen nagy megkönnyebbüléssel veszik tudomásul, hogy apa felcsattanása most valaki másnak szólt. Kíváncsian figyelik, mi fog ebből kisülni, de hamar kapnak anyától segítséget ahhoz, hogy kibogozzák a rejtélyt.