Smaragd Adventi Kalendárium

Zsíros-Takács Mária: Szenteste

Odakint vastag hótakaró borított mindent. Nana egy adag gesztenyét tett be a sütőbe, amíg a mákos és diós bejgli pihent arra várva, hogy felszeletelhesse őket. A család többi tagja a fenyőfa körül serénykedett, és próbálták a fa alatt békésen szundikáló Picúrt a legkevésbé sem megzavarni tevékenységében.

Én az ünnepi asztallal voltam elfoglalva. Szépen elrendeztem a tizenegy darab lapos és mély tányért, az evőeszközöket és a díszes kristály poharakat, amiket Nana csak különleges alkalmakkor szokott elővenni a vitrines szekrényből. A zöld szalvétákból aprócska fenyőfákat hajtogattam, és a tányérok közepére helyeztem. Éppen a munkámat szemléltem elégedetten, amikor egy aprócska kéz megrángatta a nadrágszáramat.

Mosolyogva lenéztem, amikor is a kis tündér unokahúgom, Lily kacagva annyit mondott:

– Azt tudod, hogy te vagy a kedvenc nagybácsim?

Felkaptam, a levegőbe dobtam háromszor, majd a karomba fogtam, és annyit válaszoltam:

– Halkabban, mert még Sean és János megharagszanak!

‒ De akkor is szeretlek! ‒És egy puszit nyomott borostás arcomra.

‒ Elég legyen a romantikából! ‒ jegyezte meg Nana, miközben a levessel teli tálat az asztal közepére helyezte. ‒ Gyerekek, asztalhoz!

A hívó szóra mindenki odagyűlt, és a számára fenntartott széken helyet foglalt. Nem volt írott szabály kihova ül le, mégis az évek folyamán kialakult egy ülésrend, amihez mindannyian tartottuk magunkat. Az asztalfőn természetesen Nana ült. Tőle jobbra Margit néni, Nana húga a férjével, Dezső bácsival, a bátyám, János és a párja, Laura, Sean és a húgom, Evelin, majd a gyerekek: Bettina, Aron és Lily. Végül pedig én zártam a sort. Nana nem volt hívő, mégis ilyenkor elmondta az asztali áldást, majd hangos csörömpöléssel elkezdődött a lakoma. A menü a magyar hagyományokat követte, ami garantálta, hogy a vacsora végére mindenki legalább két kilóval nehezebben fogja teljes áhítatban énekelni a karácsonyi dalokat. Az ünnepi asztalon megjelent minden, ami kell. Halászlé friss pontyból, amik reggel még a dézsában úszkáltak, mit sem sejtve sorsuk beteljesüléséről. Nana a kicsik és Laura kedvéjért csinált finom tyúkhúslevest is, bár viccesen megjegyezte ‒ mint minden évben ‒ nem érti, hogy lehet az, hogy egyesek nem szeretik a halat. A levesek után következtek a sültek, majd a töltött káposzta, és mindezt lefojtottuk diós és mákos bejglivel. A végén pedig elmajszoltuk a sült gesztenyét.

A sok finomság elfogyasztása és a szokásos zenei repertoár után, a kandalló köré kuporodtunk. A felnőttek finom házi puncsot, a gyerekek forró teát fogtak a kezükben, és halk beszélgetésük morajától szinte úgy érezte az ember, hogy a ház lélegzik. Dezső bácsiék már 70 évesek is elmúltak, így nehezükre esett az utazgatás, de mindennap beszéltek Nanával telefonon. Dezső bácsi csak úgy hívta a vezetékes telefont, hogy az elektronikus köldökzsinór. János és Laura a szomszéd utcában lakott és gyakran elmentek meglátogatni a jó nagyanyót, ahogy én is benéztem akárhányszor a környéken jártam. Sean és Evelin Newhampshire-ben éltek a gyerekekkel, és bár Nana nagyon szerette volna, keveset hallott felőlük nagyapa halála óta. Evelin kezei között halt meg a papa, ezért menekült el és ment férjhez távol az otthonától. Képtelen volt mindennap Nana szemébe nézni és látni a fájdalmát. Így egész évben csak egyszer adódott ilyen alkalom, hogy mindannyian együtt tudtunk lenni.

Ebben a csendes révületben figyeltem a pattogó tüzet, amikor is a kis tündér újra a karjaim közé furakodott, kis híján kiborítva a bögrém tartalmát.

‒ Mesélsz nekem, Sasa? ‒ kérdezte Lily álomittas hangon, és tekintetét ő is a tűzre irányította.

‒ Úgyis mindjárt elalszol ‒ válaszoltam, de a pici lányt nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Kiszabadította magát a karomból, a könyves polchoz rohant, majd kezében egy vaskos gyűjteménnyel visszahuppant mellém.