Smaragd Adventi Kalendárium

Elena Honoria: Karácsonyi randevú 1. rész

Első napom az új munkahelyemen. Táskámat védelmezőn szorítom magamhoz, ahogy határozott léptekkel a gazdasági iroda felé veszem az irányt. Főnököm barátságos mosollyal fogad, majd gyorsan beterel a HR-es hölgyhöz. Újdonsült kolléganőm hamar végez velem, mármint a papírjaimmal, aztán kitessékel a szobából, mondván rengeteg dolga halmozódott fel.

Egyre kínosabban érzem magam, nem tudom, mit csináljak, hova menjek. Főnököm irodája előtt toporgok, nem akarom zavarni, de mégsem tölthetem az egész napot a folyóson. Erőt veszek magamon, és bekopogok hozzá. Még mindig nagyon kedvesen viselkedik velem, de látom, hogy nincs ideje rám. Egyik kezében a mobilja, másikban egy vastag mappát szorongat, ami tele van kicsúszni készülő iratokkal. Biztos látszik rajtam a teljes kétségbeesés, mert végül megszán. Leteszi a telefonját és az aktákat, majd átkísér a két ajtóval arrébb található asszisztensi irodába. Két íróasztalt látok. Egyiket használja valaki, mert személyes holmik, dokumentumok, dossziék hevernek mindenfelé. A másik asztal teljesen üres, leszámítva egy számítógépet, ami félkész állapotban várja, hogy valaki összerakja.

Főnököm magamra hagy, miután közli velem, hogy az lesz az én helyem. Nyugtalanul álldogálok egy ideig, aztán leülök inkább egy vendégszékre. Valahogy olyan idegen minden, teljesen elárvulva érzem magam.

Telnek a percek, én meg csak kuporgok egymagam, miközben két kezemet idegesen egymásba kulcsolom. Kollégáim szanaszét az épületben, nem ér rá senki velem foglalkozni.

Várakozásom gyötrelmes perceit egy nagyon helyes, fiatal férfi érkezése töri meg. Halkan köszönünk egymásnak, majd zavaromban lesütöm a szemem. Hallom, hogy pakolászik valamit, így lassan visszafordítom a fejem, kíváncsiságom legyőzi félénkségem. Az üres asztalon lévő gépet szereli. Teljes figyelmével feladatára összpontosít.

Ki lehet? Talán kolléga? Esetleg az egyik rendszergazda? De akkor miért ennyire elegáns? – morfondírozok, amikor hirtelen rám néz. Megdermedek, szinte elveszünk egymás tekintetében. Elvörösödöm, majd zavaromban a hajamat kezdem piszkálni. Elmosolyodik, félbehagyja a gép szerelését, odalép hozzám.

– Márk vagyok – nyújtja felém a kezét. – Gondoltam bemutatkozom, nem akartam udvariatlan lenni. A többiek jól felszívódtak, téged meg teljesen magadra hagytak. – magyarázza vidáman.

Milyen szép a neve – eltűnődöm egy pillanatra, aztán gyorsan észhez térek és kezet rázok vele.

Én is bemutatkozom. Azonnal oldódni kezd bennem a feszültség. Beszélgetni kezdünk. Észre sem veszem, de arcom felragyog, és végtelen elégedettség tölt el, hogy újra természetesen tudok viselkedni. Kiderül, hogy az egyik munkafolyamatot fogjuk együtt csinálni. Felcsillan a szemem, az öröm megáradt folyóként száguld végig rajtam.

Ahogy telnek az órák egyre több mindent tudok meg róla. Külsős vállalkozóként dolgozik ennél a cégnél. Hetente néhányszor szokott bejárni az irodába, ma csak egy gyors megbeszélésre ugrott be a főnökömhöz, de látva a reggeli káoszt, úgy gondolta, marad egy kicsit segíteni. Így kötött ki a gépem szerelésénél. A rendszergazdák valamiért ma úgy döntöttek egyszerre vesznek ki szabadságot.

Jólesik a törődése és az is, hogy nem rohan azonnal tovább, pedig elárulta, hogy fontos megbeszélés vár még rá. Részletesen átveszi velem azokat a feladatokat, amiben az én közreműködésemre lesz szüksége. Türelmesen elmagyaráz mindent, nem siet, nem kapkod. Kolléganőim megkönnyebbülve sóhajtanak fel. Látom rajtuk, örülnek, hogy nyertek egy napot és nem kell velem foglalkozniuk, sem a betanításommal.

Kora délután Márk szabadkozva elköszön, nem maradhat tovább, muszáj mennie. Megértően bólintok, majd egy pillanatra megérintem a karját. Nem tudom, hol találtam magamban bátorságot, csak úgy jön magától. Meglepetten néz rám, gyorsan visszahúzom a kezem, és fülig vörösödve elbúcsúzom tőle.