Az új lány

/ 31 /: Az a bizonyos egy hónap

Még aznap reggel elment Sherry. Búcsúzkodásunkkor nem ölelt át, nem csókolt meg, nem adott puszit sem. Mondani akartam neki valamit, ami emlékezetessé teszi ezt a pillanatot, azt akartam neki mondani, hogy ne menjen el, maradjon velem, szeretem és tudom, hogy valahol mélyen legbelül ő is szeret még, beszéljük és oldjuk meg, könyörögni akartam, de nem jött ki ezek közül egy szó sem a számon, ehelyett annyit mondtam vigyázzon magára. A könyveimből egy valamit megtanultam, ha szeretsz valakit elengeded, ha viszont szeret visszajön.

- De ha szeret miért megy el? - kérdeztem Davidet, aki átjött miután telefonon keresztül csak annyit mondtam neki, hogy vége Sherryvel. Én az ágyon feküdtem egy párnába borítva a fejem, ő pedig szótlanul hallgatta a siránkozásom, akkor erre volt szükségem. Pár óra volt már csak az én utazásomig is.

- Nem tudom. Talán az élet néha elvesz tőlünk olyanokat, akik nem érdemelnek meg minket. Na de, most már ideje lenne kimozdulnod is egy kicsit. Mit szólsz egy kávéhoz? Ha hamarabb elindulunk megállhatunk a kedvenc helyemen.

- Szóljak anyának csináljon egyet? - kérdeztem még mindig párnába borítva a fejem.

- Nem, egy kávézóra gondoltam. Föld hívja Laurent. Ideje kikellned az ágyból és túl tenned magad Sherryn. Gyere választok neked ruhát, ugye turkálhatok a szekrényedben? Talán találok benne valami izgalmasat is...

- Ne, ne, ne... - álltam fel, mikor a szekrény felé indult. - Jól van, menjünk hamarabb, adj pár percet míg elkészülök. - feltartott kezekkel indult ki a szobámból és lement anyámhoz, akivel egész jóban lettek. Szokásomhoz híven elővettem egy fekete farmert, egy egyszerű szürke pólót és a kedvenc hosszúújjumat szerettem volna felvenni, de rájöttem, hogy csak azért szerettem, mert Sherrytől kaptam, ezért egy barna cipzáros, kapucnis pulóvert vettem fel. A hajamat szétengedtem és kifésültem, úgy gondoltam nincs miért kiöltöznöm, ez pedig egész hétköznapi. Így indultam hát le a lépcsőn, lent anyáékat találva, biztos arról beszélve, hogy viselem az egészet.

- Télen napszemüveg? Nekem kellett volna ruhát választani... - mondta David mikor meglátott.

- Mi az? Divatos és elfedi a gucci táskákat a szemem alatt. - feleltem poénosan és a nyitott ajtón kisétáltam mellettük felemelt fejjel.

- Ugye tudod, hogy arra vannak sminkek, hogy eltüntesd... - felelte fejet fogva. A szüleim csak mosolyogtak a beszélgetésünkön.

Beraktuk a csomagainkat az autóba és beszálltunk. A szüleim kivisznek minket a vasútállomásra. Útközben a telefonomat nézegettem, semmit nem hallottam Sherry felől abban a pár napban, még csak a közösségi oldalakon sem volt aktív. Annyira elbambultam, higy csak frissítgettem az üzeneteim, hiába nem volt semmi változás. Talán arra vártam belül, hogy rám ír legalább annyit, hogy hiányzom neki. Mikor ezt észrevette David, előrenyúlt és bekapcsolta a rádiót, amin egy híres zene kezdett el szólni. Ő erre elkezdett énekelni és meglepően rossz hangja van, mint nekem. Ez megmosolyogtatott, elraktam a telefont és hangosabban kezdtem el énekelni, amire próbált rákontrázni. Ezzel telt az utunk, a szüleimnek biztosan belefájdult a fejük.
Gyorsan elbúcsúztunk egymástól és már siettünk is a vonatra fel. Megígértem a szüleimnek, hogy hívni fogom őket és küldök nekik képeket.

Szerencsére kifogtunk egy üres négyest, így kényelmesen elfértünk és mindketten az ablak mellé ültünk. Már készültem volna bedugni a fülhallgatómat, úgy gondoltam David olvasni fog egész út alatt, így elfoglalom magam, de ekkor megszólalt.

- Most még a vonaton vagyunk, el kell mesélned nekem Sherryt a legelejétől. Amint leszállunk elfelejtjük és a vonaton hagyjuk, oké?

- Oké. Szóval az egész ott kezdődött, hogy ő volt az iskolában az új osztálytársunk. Én már egy ideje el akartam hívni egy fiút randizni, de béna voltam, így ő segített nekem. Ezidő alatt szerettem belé és szerintem ő is belém. Azután előjöttek a titkok, én a fiúnál kötöttem ki, de ő átvert és ekkor vallottam úgy igazán szerelmet neki, amitől ő megijedt és egy darabig nem találkoztunk. Végül sikerült megbeszélnünk, de a szüleink pszichológushoz küldtek minket, őt otthonról ki is dobták. Azóta nem járt otthon és pszichológushoz se nagyon ment, pedig tudom, hogy problémái voltak. Nekem segített ez az egész, őt mintha lejjebb húzta volna. Nagyvonalakban ennyi.

- Tekintsd ezt az egy hónapot egy új kezdetnek. Új embereket ismerhetsz meg és új helyet fedezhetsz fel. Igazából nem egy kávezó miatt indultunk el hamarabb, abban reménykedem, hogy a szobatársaink már bent lesznek és a nagy körbe vezetés, órarendbeosztás előtt megismerkedhetnénk velük, a kávézóban meg találkozunk, amint kipakoltunk a bőröndökből. Mit szólsz? - mosolygott rám reménykedve, hogy beleegyezem.

- Te nagyon agyafúrt vagy, ugye tudod? - mosolyogtam vissza, ezzel tudatva, hogy belementem.

- És hogy érzed magad? - szólalt meg hosszas hallgatásunk után.

- Hogy mit érzek most? Szomorúságot és elveszettséget. Úgy érzem elvesztettem azt a személyt, akit a legjobban szerettem és valóra vált minden félelmem. Ebben a pár napban rengeteget sírtam és néha még most is egész nap csak sírni tudnék. Pontosan nem tudom megfogalmazni az érzelmeim, néha annyira üresek és csak bámulom a semmit, néha viszont minden fájdalom szíven üt és ha tehetnén, kitépném, csak hogy ne kelljen éreznem semmit. Annyira fáj, hogy néha már nem bírom. A sok közös szép emlék és az utóbbi szörnyű időszak egyszerre üt vissza és csak azon agyalok mit és hol rontottam el. Nélküle minden olyan csendes, pedig azt hittem a zajt nem bírom. Minden rá emlékeztet és úgy beszélnék vele, helyre hozhatnánk ketten, megbeszélhetnénk, de ebben az egy hónapban nem szabad beszélnem vagy találkoznom vele. Már csak abban reménykedem, hogy van még számunkra esély mindezek után.

♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡♡
Köszönöm, hogy elolvastad. Továbbj jó olvasást!