𝐂𝐚𝐥𝐥 𝐌𝐞 𝐁𝐲 𝐌𝐲 𝐍𝐚𝐦𝐞 | 𝑱𝒊𝒌𝒐𝒐𝒌 |⚣

"Kooksi tanár úr"

Jimin szemszöge:

Hallottam, hogy az edző belefújt a sípjába, így kezdetét vette a játszma.

Félre értés ne essék, ez csak egy edzés, semmi komoly.

-Gyorsabban már ti véntrottyok! Honnan jöttetek ti, a rehabilitációs központból? Már most úgy mozogtok, mint valami fogyatékosok, pedig még el sem kezdődött rendesen az óra! -állított le minket rögtön a tanár, és a pálya közepére sétált, míg kezével intett, hogy gyűljünk köré.

Mikor a csapat tagjai szépen odaértek, az edző már bele is kezdett a monológjába.

Szerettem, amikor így összehívott minket és megbeszéltük a problémákat, majd közös erővel megpróbáltuk kijavítani azokat.
Ennek köszönhetően már rengeteget fejlődtünk az évek során, ami egy sport gimnáziumban elvárt dolog.

-Figyeljetek ide. Én értem, hogy előző héten is meccs volt és rengeteget gyakoroltunk rá, de a következő héten is lesz egy és nem szabad kiesni a kondiból, fogtátok? Végzősök vagytok, kosárlabdások akartok lenni és ráadásul egy kurva jó és összetartó csapatot alkottok. Azt szeretném, ha idén kijutnátok az országosra, világos? De ehez nem szabad leadni a szintet! -paskolta meg a csapatkapitányunk, Sojun vállait.
-Értettétek?! -emelte fel a hangját.

-Igen, Tanár úr! -kiáltottuk egyszerre.

-Jól van. -azzal a pálya széléhez sétált és leült a padra, majd teáját kezdte el szürcsölgetni.

-Mivel ilyen degeneráltak vagytok még kora reggel, bemelegítünk egy kicsit. Mindenki álljon párba! -adta az utasítást.

Én egyből odaszaladtam Hyunjinhez, mivel ilyenkor mindig vele szoktam lenni, na meg ő az egyik legjobb barátom.

-Ki kezdi? -kérdeztem.

-Mondjuk én. -azzal a szertárba ment, hogy kihozza a kosárlabdákat.

-Jimin, azt hiszem Jungkook azt akarja, hogy menj oda. -súgta oda nekem Seugmin, aki a centerben játszik meccseken.

Odakaptam a kispadok felé a fejem, ahol egy elég dühös kinézetű edzőt láttam, aki engem méregetett.
Tudniillik, Jungkooknak hívják az edzőnket.

Kissé befostam a tekintetétől, mivel alapból is van egy stílusa, de ha ideges akkor én képes lennék pókokat is enni, minthogy őt hallgassam.

Kissé bizonytalan léptekkel, de odasétáltam közvetlen elé, majd lehajtottam a fejemet.

Kevésszer kaptam tőle eddig szidást, de annyi szerintem pont elég is volt.

-Hívott, Tanár úr? -kérdeztem.

-Igen, ráadásul nem is egyszer. -paskolta meg maga mellett a helyet, így én óvatosan le is ültem mellé.

-Elnézést, nem hallottam. -motyogtam bűnbánóan, miközben azt néztem, hogy mit szerencsétlenkednek a csapattársaim a szertárban.

-Mindegy. Tulajdonképpen csak azt szeretném megkérdezni, hogy jobban van-e a lábad. -kérdezte rám sem nézve.

Hát, igen. Az előző meccsen egy nagydarab fiú eléggé fellökött, és én meg nagyon csúnyán rá is estem a lábamra, így azóta csak most álltam először pályára.
Mondjuk már úgyis kezdtek előjönni az elvonási tüneteim.
De azt a meccset így is mi nyertük.

-Nem tudom. Azóta nem igazán futkároztam, mert ugye megzúzódott a térdem és a bokám. De majd most meglátjuk. -kezdtem el tanulmányozni a lábamat inkább, mikor az edző a tekintetemet kezdte el fürkészni.