𝐂𝐚𝐥𝐥 𝐌𝐞 𝐁𝐲 𝐌𝐲 𝐍𝐚𝐦𝐞 | 𝑱𝒊𝒌𝒐𝒐𝒌 |⚣

"Nem bírtam tovább"

-Menj le a pályáról és igyál egy kicsit! -utasított az edzőm, mikor már látta rajtam, hogy kezdtem fáradni fél óra intenzív labdás bemelegítés után.

-Rendben! -bólintottam és leültem a kispadra, ahol csak a tanár úr fekete fehér kulacsát láttam meg, mivel én voltam olyan okos, hogy az öltözőben hagytam a sajátom.

Már éppen álltam is volna fel, mikor a fekete hajú megszólalt a csarnok középen állva.

-Ha nem hoztál vizet, abból is ihatsz, ami ott van. Nekem nem gond. -vont vállat.

-Nagyon kedves öntől, de nem szeretném elinni az italát. -húztam el a számat.

-Ugyan már. -legyintett. -Amúgy sem az az unalmas víz van benne.

-Oh, akkor mi? -kíváncsiskodtam, mivel a flakonja nem volt átlátszó így nem láthattam bele. Na meg aztán kicsit fel is keltette az érdeklődésemet.

-Hát... -dobott egyet kosárra, amit mondanom sem kell, hogy sikeresen betalált. -Ha tudni akarod, ahoz bele kell innod. -válaszolta lazán.

-Akkor... megkóstolhatom? -vettem a kezembe kulacsát izgatottan.

-Mhm.

-Köszönöm. -mosolyodtam el szélesen.

Olyan, mint egy cumisüveg. Azt a részét, amin jön a lötty, felhúztam, így már nyitva is volt.

Még nem volt szerencsém inni az edzőm kulacsából, szóval most eléggé felcsigázott azzal, hogy ezt megengedte.

Alapból ő egy engedékeny, törődő, jószívű típus. De ha edzésről van szó, akkor azt halál komolyan veszi és olykor olykor nagyon szigorú is tud lenni.

Óvatosan emeltem az ajkaimhoz a műanyag flakont, míg tanárom félszemmel engem szuggerált, miközben a labdát pattogtatta és néha kosárra is dobott.

Kortyoltam egyet a löttyből, majd próbáltam rájönni, hogy milyen ízű.

-Ez... kóla?! Ja, nem... nem! Várjon, mindjárt kitalálom... -azzal újra meghúztam Jungkook üdítőjét, és gondolkodóba estem.

-Kicsit olyan... epres. -böktem ki végül.

-Úgy van. Ügyes vagy, Jimin. Epres sportital van benne. -eresztett el egy halvány félmosolyt, ami őszintén... nagyon jól áll neki.

-Úristen... ez egyszerűen isteni. -kezdtem el szépen lassan iszogatni az ínycsiklandó epres löttyöt.

-Örülök, hogy ízlik. -dobálgatta a labdát.

Miközben kortyolgattam az üdítőjét, őt figyeltem, ahogyan a pályán mozgott.

Néha nekifutásból is rádobott a kosárra, és egyszerűen rá kellett jönnöm megint, hogy... ő olyan tökéletes.
Olyan jól kosarazik.
Mintha kosárlabdával a kezében született volna, és arra lett teremtve, hogy ezt a sportot űzze.

Újra és újra erősödött bennem a gondolat, miszerint ő az én példaképem.

Csoda, hogy még poszterek nincsenek róla kiragasztva a szobám falára.

Nem tudok elég hálát adni az isteneknek és szenteknek, amiért én őt kaptam meg edzőnek.

Minimum olyan érzés kavarog bennem, amikor látni szoktam őt, mintha egy lány találkozna egy világhírű idollal, akinek a képeivel van tele a szobája és minden nap vele álmodik.

Az a piros mez rajta és a fehér márkás cipője, kidolgozott kar izma és vádlijai... a fekete haja, ahogy enyhén izzadtan a homlokára tapadt és egy egyszerű de még is szívdöglesztően szexi mozdulattal hátra túrta...
Jézusom... miket gondolok én róla? Hiszen ő csak az edzőm. Én meg az egyik diákja.