𝐂𝐚𝐥𝐥 𝐌𝐞 𝐁𝐲 𝐌𝐲 𝐍𝐚𝐦𝐞 | 𝑱𝒊𝒌𝒐𝒐𝒌 |⚣

"Miről is akartál beszélni?"

Jungkook szemszöge:

Riadtan ültem fel az ágyamban és gyorsan rápillantottam az órámra, ami hajnali fél hármat mutatott.

A kislámpámat felkapcsolva ültem le az ágy szélére és térdeimre könyököltem, majd halántékomat kezdtem el dörzsölni összeszorított szemekkel.

Próbáltam rendezni a légzésemet, így mély levegőket vettem és lassan engedtem ki őket.

Nem sokkal később már egy kissé megnyugodtam, de szívem heves dobogása még közel sem akart normalizálódni.

Fogtam magam és kócos hajjal, nameg álmos és gondolom karikás szemekkel belebújtam a papucsomba, és felkeltem.

Felvettem a székemre ledobott fekete köpenyemet, majd utam a konyhába vezetett.

A kezem enyhén remegett az újabb rémálmomtól, de tudtam, hogy ez nemsokára elfog múlni.

Csináltam magamnak egy zöld teát, mivel ilyenkor csak az tudom meginni, majd mikor ez kész volt, a nappaliba sétáltam bögre teámmal együtt és onnan meg ki a teraszra, ahol már elég hideg volt így ősz lévén, de engem ez egy kicsit sem érdekelt. Egyrészt bírom a hideget, másrész meg csak így tudnék teljesen lenyugodni.

Visszacsuktam magam után az üveg ajtót és nekidőltem a ház falának, majd éreztem, hogy újra elleptek az érzelmeim és a mellkasomra nehezedtek.
Éppen ezt próbáltam elkerülni, de sosem sikerült. Egész nap pörgött az agyam, de ez már pár napja így van.

Nem alszok rendesen, és az étvágyam sem az igazi.

Persze az élet nem állt meg. Suliban próbálom leplezni azt a szomorúságot, fájdalmat és a kilátástalanságot, ami a napokban átvette felettem az uralmat. Természetesen a végzős kosár csapatom tagjai is próbálták csendben feldolgozni a történteket, viszont ez meglátszott a csapatmunkájukon és a meccsen is, amin ma vettünk részt. Ugyanis akárhogyan küzdöttünk, még így is vereséget szenvedünk, viszont csak pár ponton múlt az egész, ami azért jelen helyzetben vigasztaló volt. Így is számítottam arra, hogy ezt a játszmát el fogjuk veszíteni, szóval már nem is lepődtem meg.
Inkább azon voltam, hogy ne legyenek a padlón. Minden nap biztató és motivációs beszédeket tartottam az edzés közben, és megpróbáltam a tudatukra adni, hogy tovább kell lépniük, hiszen ez így nem mehetett már tovább. Ezzel nem oldódik meg semmi, ha továbbra is 0 életkedvvel jönnek az órámra.

Lényegesen megfogyatkozott a nevetések és a jó kedvűek száma és igen, én sem voltam az. De hát mit tehetnék?

Fogalmam sincs, hogy mi lesz ezután. Mit kéne tennem? Egyszóval nem látom az alagút végén a fényt...

-Hah... Jimin... -eresztettem ki egy hatalmas, gondterhelt sóhajt, miközben teámat szürcsölgettem.

Igen... Jimin az oka ennek az egész káosznak.

Már egy hete komában fekszik a kórházban úgy, hogy a jobb karja és a lába bevan gipszelve, mivel jobb oldalról ütötte el őt az autó..

Mivel egyáltalán nem voltam messze tőle, mikor törtét a baleset, így simán végig néztem az egészet, ami nem kis traumát okozott.

Amit akkor éreztem... leírni sem lehetne. De maradjunk annyiban, hogy annyira megijedtem, hogy majdnem engen is vinni kellett a kórházba.

Ahogy láttam őt az úton feküdni félholtan... sosem fogom elfelejteni.
Egyből oda is rohantam hozzá és én hívtam a mentőket is.
Próbáltam segíteni neki, de nem tudtam.
Lesokkolódtam... nem kicsit.

Az meg már csak hab volt a tortán, hogy helyben újra kellett éleszteni, ami miatt már rendesen sírhatnékom is volt eltekintve attól, hogy aznap egy kissé dühös is voltam rá.