𝐂𝐚𝐥𝐥 𝐌𝐞 𝐁𝐲 𝐌𝐲 𝐍𝐚𝐦𝐞 | 𝑱𝒊𝒌𝒐𝒐𝒌 |⚣

"Igazából egyáltalán nem ismerem"

Kíváncsi tekintettel fürkésztem a szőkét, miközben kényelmesen hátradőltem a kanapén és felé fordultam.

-Hallgatlak. -mondtam.

-Rendben... szóval. Először is kezdeném azzal, hogy... iszonyatosan aggódom és azt hiszem kezdek depressziós lenni. -fakadt ki.

-Remélem csak viccelsz.. -vontam fel az egyik szemöldökömet.

-Nem. Ez halál komoly. Jimin a legjobb barátom volt... -kezdett bele, de én félbe számítottam.

-Azért még ne beszélj róla múlt időben. Nem halt meg. -hangsúlyoztam ki az utolsó mondatot.

-Ez igaz. De akkor is... Jimin a legjobb barátom. És már egy hete csak fekszik a kórházi ágyán és nem csinál az ég adta világon semmit. Érti? Semmit sem. Csak fekszik csukott szemekkel és... és csak van. Nem bírom feldolgozni ezt. Hol van az a Jimin aki folyton vidám? Aki annyira várja a kosár edzéseket? Ezt nem bírom elviselni. De nem csak én vagyok így vele, hanem az egész csapat. Ő irányított minket a pályán. Most meg olyan elveszettek vagyunk, mint Jancsi és Juliska az erdőben. Olyannyira hiányzik nekem. Meddig lesz még így? Mikor fog felébredni? Én minden egyes nap voltam bent nála... -könnyezett be. -Minden egyes nap elmeséltem neki pár vicces emlékünket. Tudom, hogy nem hallotta, de... én ettől megnyugodtam egy kicsit. És tudom, hogy ez nem férfias viselkedés, de... minden nap elbőgtem magam, mikor bent voltam nála. Egész délutánokat dumáltam neki, abban reménykedve, hogy hátha meghallja és kinyitja majd a szemeit. De akármennyi emléket idéztem fel neki... nem reagált rá az égvilágon semmit. Csak feküdt ott, mint egy darab fa, és csövek álltak ki belőle. És ezt annyira fáj látni... -potyogtak le a könnyei, mire tőlem nem megszokottan, de elérzékenyültem.

Majd pár perc csend után, mikor is emésztgettük az előbb elhangzottakat, Hyunjinból kitört a zokogás. Így tenyerébe temetve az arcát sírt és sírt, keservesen, míg én csak bámultam őt.

Olyan szívszorító látvány...
Most úgy érzem, hogy még a fényesen ragyogó napot is feketének látnám.

Nem bírtam megszólalni, mert tudtam, hogy ha kinyitnám a számat, akkor azon nem beszéd jönne ki; hanem a megtörtség szomorú éneke.

Viszont így sem tudtam megakadályozni, és eleresztettem pár könnycseppet.
Jött volna több is, de azokat még időben eltudtam fojtani.
Nem akartam az egyik diákom előtt megtörni. Az nem én lennék.

És most csak egy dolgot tudok biztosan..
Még pedig azt, hogy... kibaszottul hiányzik nekem Jimin..

A franc essen bele... sosem gondoltam volna, hogy ilyen fájdalmas érzésekkel jár az, ha valakit elvesztünk.
És legjobb az egészben az az, hogy Jimin még életben van, de én máris úgy érzem, hogy a megtörés szélén állok már jócskán; csak egy szél fuvallat kellene ahoz, hogy lezuhanjak a mély szándékba.

Soha többet nen fogom az utcára engedni egyedül, ezt megígérhetem.

És akár hiszi, akár nem... számomra ő egy különleges ember. Hiszen iszonyatosan kedvelem őt, csak baráti szinten.
Éppen ezért, ha majd felébred, lesni fogom minden kívánságát, csak hogy javítsak majd az általam elcseszett kapcsolatunkon.

Tudom, hogy ezt nem minden tanár tenné meg a diákjáért. De mint már említettem, számomra ő olyan, mintha a fiam lenne.

Mikor már az óráknak tűnő perceken keresztül tartó sírás után, már csak szipogott, mondtam neki, hogy hozok pár dolgot.

Így utam először a mosdóba vettem, hogy megnézzem, milyen állapotban is vagyok.

Mikor beértem oda, felcsaptam a villanyt és rögtön a tükör elé álltam.