Az eső kincse

2. Fejezet

Egy nő ballagott reszketve, magát a lehető legkisebbre összehúzva, pontosan abba az irányba, melyet ő is maga elé tűzött ki célul.

- Álljon meg!- kiáltott ki a kocsisnak mérgesen. Hogy- hogy magától ez nem jutott eszébe? Forrongott csendben. Persze tisztában volt vele, hogy egy kocsis nem döntheti el, hogy felvegyenek-e egy utast vagy sem, akkor sem, ha történetesen ez az utas éppen az időjárás kegyetlenségének volt kitéve.

A lovak azonnal lecövekeltek, a kocsi kerekei recsegve vettek vissza a sietségből, ám valamennyit még így is csúsztak, siklottak a nedves, pontosabban tökéletesen felázott, sáros talajon.

Benedict olyan lendülettel nyitotta ki a kocsi ajtaját, hogy az visszacsapódott és a karjába ütközött. Kihajolt kissé a kocsiból és azonnal megborzongatta a hideg levegő. Rögtön még mélyebb sajnálat és együttérzés fakadt benne a hölgy iránt, mint a pillanatban, ahogy meglátta.

- Kisasszony- kiabálta túl az eső csörömpölését és egy mennydörgést is- engedje meg, hogy elvigyem, legalább egy darabon.

A kisasszony igyekezett átlátni az eső függönyén, de nehezére esett nyitva tarani a szemeit az arcába csapódó vízcseppekkel versenyezve. Sietve törölgette a szemét, az arcát, de a törekvései mondhatni okszerűtlenek voltak, miután minden mozdulatot nagyobb mennyiségű víztömeg követett.

Botladozva zárkózott fel a kocsi mellé pocsolyákban és sáron csúszkálva.

Benedict meg sem várta, hogy bármit is feleljen a kérdésére, nem kezdte bizonygatni a nemes szándékait, egyszerűen csak karon ragadta és a valóság leírásának tökéletesen megfelelve, berántotta a kocsiba. Ha nem tévesztette meg a füle (bár volt néhány zavaró természeti tényező) a hirtelen és meglepetésszerű helyváltoztatás kicsalt egy szolid sikkantást a hölgyből.

A szemközti ülésbe segítette és ugyanolyan lendületesen csapta be a kocsi ajtaját, ahogyan azt az imént éppen kinyitotta.

A sétapálcájával kopogott a kocsisnak és rögtön mozgásba lendültek.

Megnézte magának a hölgyet mielőtt megszólította volna. Be kellett vallania, hogy ha a négy húga közül bármelyik ilyen állapotban ült volna be a kocsijába égtelen haragra gerjedve tette volna ki a szűrét.

Nem volt a kisasszonyon kabát, csak egy kellemes szabású, sötét, gyapjú ruha, ami az esőtől minden bizonnyal nagyon nehéz lehetett. A színét tekintve szinte fekete volt, de Benedict könnyen megállapította, hogy száraz állapotában nem lehet világosabb a mohánál. Ahogyan azt is megállapította pusztán a viselete alapján, hogy a kisasszony valószínűleg maximum közrendű lehet.

A jelentős mennyiségű vizet az öltözék nem volt képes magába szívni, így a kocsi drága kárpitját áztatta át vele. A ruha alja legalább bokáig csupa sár volt, ahogy a hölgy cipője is. Gyaníthatóan kívül és belül egyaránt.

Ami magát az utastársat illeti, még igy elázva, halovány lila árnyalatú ajkakkal, a bőrére, a homlokára tapadt hajjal is a legeslegszebb teremtés volt, akit Benedict Bridgerton valaha is látni vélt.

A hölgy szipogott, köhécselt, reszketett. Rettentően reszketett. Félő volt, hogy a csontjai összetörik egymást a nagy rázkódástól, de mégis igyekezett, a tőle telhető legnagyobb méltósággal viselni a helyzetét. Próbálta kihúzni magát, de az izmai ezzel az elképzeléssel rendre vitába szálltak.

Hálával és érdeklődéssel emelte a megmentőjére világ legragyogóbb smaragd tekintetét.

Elállt a férfi szava.