ItaSasu - Bűnös szerelem (Befejezett)

Bevégzett cél

Sasuke

A régi bölcsek szerint, a magány és az emberi fájdalom lepedője az egyik legnehezebb dolog, amit a vállunkon cipelnünk kell életünk során. De arról nem beszéltek soha, mi van a tökéletes fájdalmon túl... Aki eléri ezt a fájdalomküszöböt és túl is lép rajta, megszűnik számára a természettől adódó negatív hasogatás. Más szóval, immunis lesz az őt ért fizikai fájdalmakra. 

Kár, hogy ez a dolog nem érvényes a szívre és a lélekre.

Narutoval csodálatos heteket tudhatunk a hátunk mögött, mióta elindultunk az utazásunkra. Jártunk a Grand Canyonnál, meglátogattuk a Stonehenget, hajókáztunk a Karib-tengeren és kipróbáltunk minden olyan kipróbálható dolgot, amit eddig az élet nem sodort a lehetőségeink közé. Mindez addig tartott, amíg Konantól meg nem kaptuk a levelet, melyben azt írta; 3 napon belül kezdik el a bukott angyalok a földre való beszivárgást.

Mivel álmunkban hadüzenetet kaptunk tőlük, személyesen Narutonak és nekem címezve, tudjuk, hol fognak egybe gyűlni és megpróbálni földet érni. Ha azt hiszik, hogy könnyen adjuk a bőrünket, tévednek. Az utunk során ugyanis nem feledkeztünk meg a karbantartásunkról, és a szeretteim elvesztéséért hozott áldozatom jeléül kapott ajándékokkal is megtanultunk bánni, amik nem mások, mint különleges, Isten keze által alkotott íjak.

- Hozzak még halat? - kérdezi az útitársam, ki már a sokadik keszeget teszi a többi közé a fonott kosárba.

- Elég lesz. Inkább gyere és tedd azt, amit mondtam. - válaszolom kissé feszülten.

- Most komolyan beszélgessek pár íjjal? - fogja kezei közé a misztikus fegyvert.

- Ezek nem csak sima íjak, de már mondtam. Éreznek. Hidd el, nagyban be fogja folyásolni a teljesítményüket az, hogyan bánsz velük.

- Ha te mondod... - forgassa meg jól láthatóan a szemeit, mire én inkább a saját fegyfereimre emeltem ónixaimat.

Az íjak matt fekete színűek, belül pedig kék világításban foszforeszkáló fényjáték látható. Olyan, mintha kicsi villámok lennének. Gyönyörű, egyben látszatra is végső halált nyújtó fegyver. Az íjakon kívül két jelet is kaptunk Narutoval a homlokunk közepére. Ő egy majdnem teljes Holdat, míg én egy épphogy csak látható kifli holdat. Semmi kétség, a két jegy kiegészíti egymást.

- Naruto - szólítom meg a díszmajmot, ki neandervölgyieket megszégyenítően zabál. - Ha holnap lesz az utolsó napom, szeretném ha tudnád, örülök, hogy az életem része voltál. És imádtam a veled való rivalizálni is.

- Ne beszélj már zöldségeket! Mindketten túl fogjuk élni, figyeld meg. Nem hagyom, hogy végzetesen megsérülj!

- Én sem hagyom. Legalábbis minden tőlem telhetőt meg fogok tenni érted. Na gyere, hajtsd ide a fejed. - ütögettem meg a térdem.

- És te?

- Valakinek ébren kell lennie. Én egy ideje nem igénylek sok alvást. Elég lesz, ha hajnali öt felé felébresztelek, és majd egy órácskát szunyálok majd én is.

- Biztos?

- Biztos.

Hajnali kettő óra van. Naruto úgy horkol, hogy biztos vagyok benne, még egy erre tévedt grizli is kétszer meggondolná, hogy tovább közelítsen-e felénk, vagy se.

Szokásomhoz híven... Szokás? Pff, már *hagyományomhoz* híven rengeteget gondolkozok. Az agyam csak kattog és kattog... Számtalanszor éreztem már, hogy vége, ennyi volt, nem bírom tovább, de egyik ilyen gondolatomat sem éreztem ennyire elevennek. Már nincs, aki vissza tudna húzni a szakadék széléről. Senki, aki arra tudna ösztökélni, hogy érdemes életben maradnom. Egyszerűen belefáradtam. Véglegesen. Már nincs semmim, és Naruton kívül senkim sem. Neki még lesz esélye felépíteni egy életet magának. De én erre már képtelen lennék...