ItaSasu - Bűnös szerelem (Befejezett)

Lélek tánc

Itachi

Már egy hónap telt el azóta a nap óta. Bár elsőnek azt gondoltam, hogy megtudok barátkozni azzal a gondolattal, hogy elment, tévedtem. Már a harmadik nap azon agyaltam, hogy mi lesz HA...

Egyáltalán fogalmunk sincs semmiről és a Hokage sem óhajt megosztani velünk semmilyen információt, pedig tudjuk, hogy a birtokában van jónéhány.

Apámmal a negyedik nap hajnalán, nem törődve a Hokage parancsával, életemben először a saját magam által helyesnek vélt utat választva, elindultunk Sasuke nyomának vélt irányába.

Nem lepett meg apám azzal, hogy bejött a szobámba és vázolta a tervét, ugyanis pontosan jól tudtam, hogy hiányzik neki a legkisebb fia. Bár szigorú és vasmarokkal irányít mindent és mindenkit, a felénk irányuló szeretetét nem lehetne megkérdőjelezni, én és mások is, mégis megtettük sokszor.

Amikor hazaértünk, anyám és jónéhány otthon maradt klántag is már várt minket, Konoha kapujánál. Anya reménykedő szemeiből mintha az a csöppnyi pislákoló fény is kialudt volna amikor látta, hogy ugyanannyian jövünk vissza, mint amennyien elmentünk. A szívem mégjobban összefacsarodott. A küldetésünk kudarcba fulladt. Tíz napon át kerestük a lehetséges irányt szétszóródva, mégsem találtunk semmilyen nyomot. Legszívesebben haza sem jöttem volna, hanem kerestem volna tovább, de sajnos tisztában voltam vele, hogy mindhiába lett volna. Sasukét mintha elnyelte volna a föld. Még Kyo-t is megidéztem abban bízván, hogy mivel az ő shinobi állata is, megtalálja, de ez sem vált be.

Átkoztam magam azért, hogy nem vettem észre a csapdát a Chunnin vizsga napján. Ha akkor nem hagyom el a kulcspozícióm és ottmaradok, biztosan nem tudták volna Sasukét elragadni tőlem, tőlünk. Hát igen, az ember már csak utólag lehet okos a legtöbb esetben. A múlton nem lehet változtatni, aminek őszintén megmondva, kissé örülök is, hiszen ami köztünk történt az már örökre megmarad. Senki nem veheti el tőlünk és életünk végéig magunkkal hordozzuk.

És hogy fel-e adom a megtalálását? Szó sincs róla! Az én szótáramban nem létezik olyan szó, hogy feladás.

A Hokage, miután megtudta a magánakciónkat, nem mondott semmit azon kívül, hogy csalódott az Uchiha klánba. Már nagyon bánom, hogy nem mondtam én is, hogy én pedig benne csalódtam, hiszen akármennyire ő a vezető, mások sorsáról, főleg egy tinédzser Geninéről nem dönthetett volna egymaga. Erre még ő sincs felhatalmazva. Mindegy, most úgyis a Hokage toronyhoz tartok, ugyanis hatalmas döntésre szántam el magam. Egy olyan döntésre, amit már rég meg kellett volna hoznom.

Miután megkaptam az engedélyt a kopogás után, beléptem Tsunade irodájába.

- Oh Itachi, jó, hogy jössz! - mondta ezt a Hokage egy csomó papírmappa közül. - Jó lenne ha segítenél megkeresni pár dokumentumot.

- Hokage-sama, szeretnék önnel beszélni. - úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna a kérését.

Tsunade hitetlenkedve nézett rám, majd sóhajtott egyet, és úgy ült le a bőrüléses gurulós székébe, mintha tudná miről szeretnék beszélni, pedig most 100%-is biztos vagyok benne, téved.

- Nem mehetsz sehova, utoljára mondom. Azt hittem megbeszéltük már az elmúlt hetekben párszor. - mondta szigorú tekintettel a Hokage.

- Félre érti. - kérdőn felemelte a kijelentésemre az egyik szemöldökét.

Előre léptem, egészen addig amíg közvetlenül elé nem értem, majd elővettem az Anbu maszkomat és az asztalára helyeztem.

- Lemondok az Anbu kapitány rangomról, és ezentúl Jouninként fogok a továbbiakban dolgozni.