ItaSasu - Bűnös szerelem (Befejezett)

Félelmek fogságában 1/2

Sasuke

Hiába próbáltam elaludni, az álmatlanság leple telepedett rám. Végső esetben még sárkányokat is számoltam, hátha ez segít, de nem. Amikor épp kezdtem volna elaludni, halk kopogást hallottam az ajtómon.

- Akárki vagy, tűnj el! - figyelmeztettem morogva.

A halk, idegesítő kopogás csak folytatódott, mire hirtelen felálltam, és trappolva az ajtóhoz mentem.

- Remélem valaki haldoklik! - tártam ki az ajtót a kopogó előtt, aki nem más volt mint Naruto. - Na-Naruto....mit keresel itt ilyenkor?! Épp elaludtam volna. - ásítottam is egyet, miközben kérdeztem.

Naruto nem szólt semmit csak beljebb lökött az ajtón, amit maga után be is csukott.

- Sasuke.. - suttogta a nevem, szinte már-már önkívületi állapotban. - El kell tűnnünk innen, vagy különben fel fogjuk dobni a pacskert!

- Mivan? - kérdeztem kissé aggódva a szőkét.

- Láttad amit Pain mutatott, nem? Ha itt maradunk, tutira megdöglünk. Menjünk el, kérlek! Menjünk haza! - borult térdre előttem, és a homlokát a földre helyezve rimánkodott tovább. - Kérlek, Sasuke, kérlek!

Nem hittem volna, hogy egy nap annyira megsajnálok valakit magamon kívül, mint most Narutót. Ahogy előttem térdel és kér, hogy menjünk el, késként hatol a szívembe. Jól tudom, hogy mit érez. Tudja, hogy csak rám számíthat teljesen, ahogyan én is csak rá számíthatok. Hiába fogadtam a barátaim közé Konant és Kisamét, hiszen a Naruto és köztem lévő köteléket soha nem tudnák utolérni. Ahhoz nem lesz meg soha az a bizalom ami kellene egy ilyen erős kötelék kialakításához. Ők elsősorban Pain csicskái. Narutóval, bár nem mondtuk ki soha egymásnak, de már gyerekként is a barátomnak tartottam, ahogyan szerintem ő is engem, hiába voltak a rivalizálásaink. Ezektől lettünk erősebbek, hiszen azzal, hogy meg akartuk mindig előzni a másikat, arra ösztökéltük egymást, hogy minél többet edzünk, ezzel fejlesztve magunkat.

- Naruto.. - térdeltem le mellé, a fejét pedig az állánál fogva emeltem fel, hogy a szemeibe tudjak nézni. - Nem mehetünk el. Nem tudunk elmenni. Hiszen te is láthattad és tapasztalattad is, sokkal erősebbek nálunk.

- A meneküléshez nem kell erő. - mosolyodott el a könnyei közt alig kilátva, a saját hülyeségén.

Nem tudtam én sem visszafogni a mosolygást, amiből végül kacagás lett, amit ő is követett.

Hát igen, ehhez is tehetség kell. Kinevetjük a saját nyomorúságunkat.

- Komolyra véve a szót. - szólaltam meg, miután kellőképp kirehaboltuk egymást a búbánat szorító érzéséből egy kis időre. - Hogy akarsz lelépni? - Naruto szeme a kérdésem hallatára felcsillant.

- Tudod, arra gondoltam, hogy most az egyszer hagyjuk a terveket. - mosolyodott el megint, mire én is szintén ezt tettem.

Mivan már? Valami drogot tettek a kajánba vagy mi?

- Miért is hagyjuk most a terveket? - kérdeztem fülig érő szájjal.

- Mert megunkat ismerve, úgysem menne minden a terv szerint.

Nem kellett több, újra hanyatt feküdve, ütve a földet röhögtünk, amilyen halkan csak tudtunk.

Egy jó öt perces ráadás után végül fogtuk magunkat, és halkan elkezdtünk kifelé iparkodni. A lehető leghalkabban mentünk a kijárat felé. Mielőtt azonban kiértünk volna, hangokat hallottunk, ezért megálltunk, és a kastélynak az egyik függönye mögé bújtunk. Picit kikukucskálva vettük tudomásul, hogy Deidara az a bizonyos személy, akitől a hangok származtak.