El precio de la libertad - A szabadság ára

Hullámvasút

Egy csodás csütörtöki napra keltem, a szokásos napirendemet követtem; tornáztam, reggeliztem és egyetemre mentem a könyvtárba, ám ma csak rövid ideig foglalkoztam ezzel, mert ebéd előtt beültünk kávézni az évfolyamtársammal Melanival. Egy helyes csajszi volt, aki Texasból költözött Miami-ba, és politológiát és pszichológiát hallgatott egyszerre. A kávézóban várt már rám a szokásos helyünkön:

- Megrendeltem a kedvencedet – fogadott kitörő lelkesedéssel.

- Gondolatolvasó vagy, imádlak! – köszöntöttem és komolyan is gondoltam.

Legtöbbször az egyetemi dolgokat beszéltük ki, nem nagyon vájkáltunk egymás magánéletében, csak azt tudta a másik ami a legszükségesebb volt. A jelleme nagyon kedves volt, egy magas, vékony és hosszú barna göndör hajú lányról beszélünk, akinek szögletes arcát őzike barna szemek keretezték. A mai nap szokatlanul többet locsogtunk, éreztem, hogy ez nem olyan nap lesz mint a többi:

- Tudom, hogy a kérdés indokolatlan, de nem tudsz esetleg kiadó ingatlan a háztömbödben? – kérdezte tőlem szokatlanul.

- Hú, így most nem ugrik be semmi. Miért kérdezed? Történt valami?

- Most hogy ezt a szakdolgozatot csináljuk, keresnem kellene valami új helyet. Mármint utána, és arra gondoltam, hogy itt akarnék maradni. Ráadásul képzeld, a szüleim árulják a házunkat Texasban. Azt mondták megunták az ottani létet és költöznének.

- Most éppen kapcsolatban állok pár ingatlanossal, én is eladó házat keresek. Körbekérdezek neked, ha gondolod – kacsintottam rá.

- Milyen vicces lenne, ha pont megvennéd a miénket – nevetett és egyből témát váltottunk.

Hazafelé jövet a kávézóból pont ezen járt az eszem, mi lenne ha tényleg megvenném ezt a házat? Oké, tudom, hogy a texasiak nagyon a hagyományok hívei és a csillogást messziről elkerülik, de egy csendes kis vidéki otthon, ahol tarthatnék állatokat, az nekem maga lenne a Kánaán. Mihelyst hazaértem, az első dolgom az volt, hogy ismét felhívtam pár ingatlanost és ráállítottam őket a témára, bár sokan inkább azt javasolták, hogy direktben a texasiakat kérdezzem meg. Hirtelen jött az ötlet, de egyre jobban beleéltem magam, hogy ott legyek. Elvégre van óceánpart ott is, és közel van Mexikó, bár ez idáig egyáltalán nem tudom miért jöhetett egyáltalán számításba a döntésben. A naplementére ki akartam érni a partra, hogy igyak egy kávét és kisétáljak a mólóra csodálni a fényeket, amik ilyenkor fantasztikus pompájukban mutatják az egész óceánt, amíg a szem ellát. Át is öltöztem kényelmesebb szerelésbe, és vittem magammal egy üveges vizet az útra. A kedvenc standomnál egy kis beszélgetés keretében meg is sikerült szereznem a zsákmányt, majd kisétáltam a móló végére, és csodáltam a megmagyarázhatatlant. Azon vettem észre magam, hogy hiányzik valami. Itt vagyok, a világ egyik legkülönlegesebb helyén, a naplemente azon arcát csodálom, amely mindig egyedi és megunhatatlan és mégsem érzem magam teljesnek. Nem tudtam megfogalmazni, hogy mégis mi az, de hiányom volt. Hogy maga Kolumbia, vagy a férfiak akiket otthagytam, a családom, vagy a barátom felelős ezért az érzésért nem tudtam kideríteni, de még párszor lefuttattam a fejemben a metódust, mire lement a nap és végre hazafelé vettem az irányt. Éppen csak lepakoltam a cuccaim, és készülődtem volna elő a vacsorámhoz, amikor megcsörrent a telefonom este 8-kor:

- Halló tessék!

- Halló, Estefania Rodríguez Orejuela-val szeretnék beszélni – szólt bele az ismeretlen női hang.

- Ki beszél? – kérdeztem gyanakodva.

- Emily Mayfield vagyok a miami DEA irodából telefonálok. Ön az Orejuela kisasszony? – kérdezte tőlem.