El precio de la libertad - A szabadság ára

Mond, hogy sajnálod!

Lebegtem. Határozottan éreztem, hogy eszméletemnél vagyok, de nem tudtam reagálni a testem reakcióra, fizikailag nem voltam képes megmozdulni. A szomorú igazság azonban az volt, hogy nem is akartam kitörni ebből az állapotból egyáltalán. Makacsul ragaszkodtam a nihilhez, amiben jelenleg fürdőztem. Itt már nem fájt semmi, valószínűleg meghaltam, vagy éppen most távozik belőlem a lélek. Értelmes gondolataim csakis így lehetnének... Eszembe jutottak a szép emlékeim: amikor kislányként apával játszottam a medencénél, és ugrattak a testvéreim, de az anyukám megvédett. Csinált nekem két fonást a hajamba, és elhitette velem, hogy én vagyok a legszebb a világon. Az első csókom a suli mögötti kis parkban, üvegezés közben: a srác nagyon béna és nyálas volt, de nem akartam kilógni a kortársaim közül. Az első repülésem Amerikába, amit végigrettegtem, hogy lezuhan a gép. A papír, amit a kezemben tartottam, amikor felvettek az egyetemre és végig könnyeztem, hogy megcsináltam! Átmulatott éjszakák Lupita-val, ami után mindig gyors kaját ettünk, és spiccesen mezítláb botorkáltunk hazafelé mert nyomta a cipő a lábunkat és fel is törte táncolás közben. A pillanat, amikor talpig csatakosan az izzadtságtól dobozokkal a kezemben beléptem az első saját pénzen bérelt lakásom ajtaján. Azok a naplementék, amik hol narancsos pirosban, hol rózsaszínes lilába váltottak át, amikor a mólón sétálgattam Miami-ban. A gyomorgörcs amit éreztem, amikor megtudtam hogy az én esszém volt a legjobb, ezért jöhetek dolgozni a DEA-nek, hogy elkaphassam a saját apám. A buli, ahol megjelentem és az első adandó alkalommal lekurvázott egy pasi, aki furán volt öltözve és még furábban táncolt; az első mondata után egyszerre tudtam volna megölni és örökre az övé lenni. A főnököm irodája, ahol találkoztam azzal a férfival, aki előtte nap felsegített a futópályán mikor elestem, és tudtam, hogy innentől az életemet is rábíznám.

Úgy tűnt, még éber voltam, pedig nem így képzeltem el a halál előtti pillanatokat. Azt hittem minden olyan gyorsan fog történni, hogy nem érek a film végére. Most mégis éberebbnek éreztem magam mint valaha. Sőt, nem csak hogy éberebbnek, hanem valósággal elevennek. Kinyitottam a szemem és felkeltem. Különös, hogy az álmomban egy kórházi szobában ébredtem, kilógtak ugyan belőlem infúziók, de nem nem éreztem magam rosszul. Fel akartam ülni az ágyamban, de nagyon szédültem. Ezt egyáltalán nem így képzeltem el. Egy időben nagyon foglalkoztatott a halál utáni élet gondolata, ezért sokat olvasgattam a témában, azonban a beszámolók alapján, közvetlen a halál utáni lét rendkívül könnyű és békés és nyoma sincs fájdalomnak. Egyesek még azt is tisztán látják, ahogyan a testük a földön fekszik élettelenül, a lelkük pedig magasan lebeg és felülről kémleli az eseményeket. Az én esetemben nem volt életmentés, mert a legutolsó emlékem az az, hogy várok a szobában. Az agyam egy része biztosan így próbálja kizárni a szörnyűségeket, vagy az erőszakos halált, hogy a következő életembe ezt ne tudjam átvinni. Csak nyitott szemmel tovább feküdtem az ágyon, a kórteremben és vártam hogy magamhoz térjek. Nem kell sietnem, itt már ráérek mindenre. Fáradtnak éreztem magam, de mégis a gyengeség ellenére egészségesnek. Felültem az ágyba lassan, kapaszkodtam az ágyam oldalában és kezdett előttem kitisztulni minden. Odakint szürkület lehetett, mert bent végig égtek a villanyok és kellemes fényviszonyok uralkodtak, ami nem bántotta a szememet. Körbetekintettem a helyiségben, ahol a falak fehérre voltak mázolva, és az ágyon, meg a berendezéseken kívül egy nagy fogas és egy kisebb heverő kapott helyet. A szoba mindkét oldalán egy hatalmas ablak volt, és az ágyam mellett egy szekrény, ami roskadásig volt virággal, mint valami giccses amerikai filmben. A virágok gyönyörűen kinyílva, illatosan várakoztak a szekrényen vázákban. Hihetetlen, hogy mikre nem képest az emberi elme, miket nem akar átültetni a valóságba! Teljesen biztos voltam benne, hogy a következő életeim valamelyikében is ezzel szeretnék majd foglalkozni, a pszichológia mélységekkel és magasságokkal. Észrevettem, hogy vannak emberek odakint a folyosón, ahol több ilyen szoba foglalt helyet egymás mellett. A roló minden ablakon el volt húzva, ezért szabad belátást engedett a külvilágra. Elmosolyodtam, mert ez valóban úgy nézett ki mint egy élő és működő kórház. Lenéztem a karjaimra, kitapintottam a tű helyét amin keresztül kaptam az infúziót. Mellette volt a másik infúzió helye is, amit ott téptem ki magamból. A tű akkor felsértette a bőrömet, és véraláfutást hagyott, de ez volt talán a legelviselhetőbb az összes a testemet borító heg és folt közül. Ahogyan kinyújtottam a karomat, láttam, hogy tele vagyok zúzódásokkal, sötét foltokkal, a bal karomon vágásnyomok voltak egy kötés alatt, pár másodperc múlva pedig felismertem, hogy ezek a sérülések szinte az egész testemet borítják, legalább is a végighúzódnak a combom belső felétől egészet át a bokámig. Kissé realisztikusnak találtam a képet, és ennek bizonyságául, elkezdtem kiszedni magamból a tűket, majd leszedni az ujjamról a gép csíptetőjét. A monitor eközben csipogni kezdett de én nem foglalkoztam vele, hanem csak lelógattam a lábam az ágyról és hangos puffanással igyekeztem a talpamra érkezni, ami többé-kevésbé sikerült is. Az egyensúlyom nem volt még a régi, kicsit zakatolt a fejem, de úgy gondoltam hogy el kell hogy induljak, ezért bizonytalan lépésekkel elindultam az ajtó felé. A kórterem nem volt hatalmas, de még így is hogy a felénél jártam, A lépteim egyre erősödtek, ahogyan el akartam érni a célom, ám hirtelen az ajtó kinyílt az orrom előtt és egy mesztic gyönyörű sötét göndör hajú ápolónő lépett be rajta.