El precio de la libertad - A szabadság ára

Félhomály

A sort Kormányos vezette, Nanda és én pedig némán követtük libasorban. A többiek rajtam kívül már ismerték a járást, csak nekem volt elcsodálkoztató a látvány. Egy hatalmas birtok volt, óriási kerttel és legalább 15 hálószobával. Az apám sosem a szerénységről volt híres – ugrott be a keserű gondolat, és eszembe jutottak a gyerekkori fájó emlékeim. Igyekeztem elhessegetni a gondolatot, és a feladatomra koncentrálni, míg ki nem zökkentett a dadám mondata:

- Muy Bonita, nekem indulnom kell, látlak még? – fordult oda hozzám és zárta a kezemet a törékényen ujjai közé.

- A tartótisztet kérdezd – biccentettem Kormányos irányába, akit látszólag rendkívül mulattatott a megnevezés, mert széles mosolyra húzta az ajkait.

- Hazafelé menet hozd oda elbúcsúzni – parancsolt rá ellentmondást nem tűrő hangon Nanda, és puszit nyomott az arcomra, majd elindult egy hosszú folyosón oldalirányba.

- Gyere utánam belleza – még mindig nem tudta a csibészes mosolyt levakarni az arcáról, de ahogyan némán haladtunk a végállomásunk felé, egyre jobban vette át a helyét a komolyság.

Egy hatalmas hallba érkeztünk, ahonnan már beszélgetés hangjai szűrődtek ki. Feltételezhetően megérkeztünk, mert fegyveres őröket láttam mindenhol, akikhez ő odalépett és sutyorgott valamit, majd intett a kezével, hogy itt várjak és ő elment mellőlem és eltűnt a látóteremből.

Úgy éreztem magam, mint egy kellemetlen és egyáltalán nem vár következmény, azon tipródtam, vajon hány ember állhatott itt már hasonlóképpen mint én: nem tudta eldönteni hogy egy perc múlva fogadják vagy meghal. A különbség közöttünk, hogy én majdnem biztos voltam benne, hogy most nem halok meg, illetve vérségi kötelék kötött két keresztapához is.

- Az apád már vár, mindannyian bent vannak, kérte hogy szóljak – jelent meg a semmiből Kormányos és halkan a fülembe súgta az infókat. Mélykék szemébe néztem és bólintottam.

Itt az időm, kiadtam a parancsot a kocsonya állagú lábaimnak, hogy engedelmeskedjenek. Nagyon lassan elindultam utána, ő elöl ment, hogy mutassa az utat. 3 lépés után megláttam egy nagy asztalt és köré rendezve egy tágasnak kinéző kanapét, majd mind a 3 háttal felém lévő megfordult az érkezésemre és felálltak. A régimódi jómodor legalább még nem veszett ki belőlük – állapítottam meg, és igyekeztem felvenni a végzet asszonya külsőmet, ami kívülről sziklaszilárd ábrázatot követelt meg, annak ellenére hogy teljesen szétestem legbelül.

- Nena, micsoda meglepetés! – üdvözölt apám szívélyesen de távolságtartóan.

- Csodaszép vagy! – tette a vállamra a kezét Chepe bácsi, Pacho pedig nemes egyszerűséggel csak felemelt a derekamnál fogva és megforgatott a levegőben miközben megölelt. Nem tűnt se dühösnek se elégedetlennek.

Odaléptem apámhoz, akit hosszan arcon csókoltam és a legutoljára Miguel bácsit hagytam, akivel a legkimértebben viselkedtem, mert nem csak látszólag követelte ezt tőlem, hanem ennek teret is hagyott.

- Bizonyára tudod miért jöttem – kezdtem bele tétován a mondandómba.

- Bízom benne, hogy csak meg akartad látogatni az öregedet – próbálta elviccelni fiatalos humorral a dolgot, de nagyon esetlenül ment neki.

- Ez csak az egyik okom volt, a kevésbé sürgős – feleltem mosollyal az arcomon – viszont van egy sokkal fontosabb is. Át kell adjam neked ezt a köteg szemetet – majd nemes egyszerűséggel lehajítottam elé az asztallapra a dokumentumokat amiket hoztam.

- Nincs emberük a kézbesítésre? – vigyorgott és elvette az asztalról az papírokat. – Gondolom alkudozni próbálnak, és a legpofátlanabb, hogy ehhez téged is felhasználnak, nem veszed észre?