El precio de la libertad - A szabadság ára

Utálom, hogy még mindig szeretlek

Már egy hete nem akadtunk a nyomára Palomari-nak. Égre-földre kereste őt mindenki, de mintha a föld nyelte volna el. A napjaim azóta hogy kijöttem a kórházból, nem sokat változtak. Vissza kellett mennem egy rutinvizsgálatra, de szerencsére mindent rendben találtak nálam, és a látogatás kapcsán tudtam egy kis apróságot vinni Alva-nak, aki a legkedvesebb volt velem. Természetesen a többi dolgozót sem hagytam ki a csomagból, akik engem ápoltak.

A napjaim többnyire ezen az orvosi viziten kívül a munkából álltak, illetve esténként hol telefonáltam, hol pedig találkoztam Lupe-val. Rettentő kimerültnek éreztem magam szinte minden nap végére, mert idegesített rettentően hogy nem jutottunk egyről a kettőre. Sok fülest kaptunk, ami alapján mindig indítottunk egy nagyobb rohamot, de a harmadik-negyedik próbálkozás után teljesen feladtuk az egészet. Sötétben tapogatóztunk, és semmi nem volt a kezünkben. A kormány érdeke az volt, hogy elkapják a keresztapákat, az én érdekem pedig továbbra is az volt, hogy senki ne sérüljön az egészben. Kétségtelen, hogy örültem volna ha az apám ezt megússza ép bőrrel, de eszembe sem jutott volna akadályozni a nyomozást butaságokkal. A legváratlanabb fordulat azonban az egészben akkor jött el, amikor mind Pacho, mind Chepe feladták magukat. Természetesen azért ez sem volt zökkenő mentes, mert Pacho a megadása előtt véres leszámolást indított a Salazar család ellen, aki történetesen Pedro nagymamája volt és Maria volt anyósa. A mexikói kirándulást ugyan megtorolta, de később sajnos pont ennek a várbosszúnak a levét itta meg, de erről tényleg később. Az egész banda így Bogotában ült egy börtönben, immár mindannyian együtt és irányították tovább a birodalmat a rácsok mögül. Látszólag és valóban sem szenvedtek hiányt semmiből az intézmény falai között. 

Az egyik délután, amikor Javier a bizonyítékokat elemezte az irodában, és már a 4. szál cigarettáját szívta, én pedig a harmadik pohár kávémat ittam és már az illatától is rosszul voltam, megszólalt:

- Ez így nem fog működni. Versenyt futunk az idővel – rázta a fejét és egy hatalmasat szippantott a dohánytermékből.

- Ha David megtalálja, akkor tudod hogy mit fog vele tenni... - próbáltam pedzegetni neki.

- Meg kell akadályoznunk. Te ismered az unokatestvéred, szerinted mire képes? – szegezte nekem a kérdést.

- Mindenre, ha az apjáról van szó. Ha Kormányost ráküldte, a legfontosabb emberét aki Pacho-t védte, elképzelheted kit a legfontosabb most megtalálni a Calí-ban. Mondjuk most úgy sincs feladata – feleltem kárörvendően. – Meddig csináljuk még ezt? Egyedül nem megy.

- Nekem is ez a benyomásom. Fel kell hívnom Salcedo-t. Neki kell segítenie – tette csípőre a kezét és egyenesedett ki.

Hirtelen annyira meglepődtem, hogy félrenyeltem a korty kávét ami épp a számban volt.

- Védett helyen van, nem igaz? – kérdeztem meglepetten.

- Igen, de ha valaki, ő tisztában lehet azzal, hogy hol van Palomari és segíthet megtalálni. El kell neki magyaráznunk, hogy ha nem sikerül őt megtalálni, akkor az apádék megúszhatják az egészet. Ne haragudj, de tényleg így van – simogatta meg a karom.

Mostanában Kormányos néha felhívott esténként, de azóta az ebéd óta nem találkoztam személyesen vele, és a lakásomnál sem látogatott meg. Pár ilyen ölelésen és cirógatáson kívül Pena sem mutatott több érdeklődést irányomba a közös munkát leszámítva. Azzal kapcsolatban viszont azt éreztem, végre maximálisan megbízik bennem és végre képes velem együtt dolgozni. Tulajdonképpen a munkát helyeztük előtérbe a saját szükségleteinket pedig háttérbe szorítottuk idővel.