El precio de la libertad - A szabadság ára

Az őszinteség csapdájában

A kulcsot leakasztottam az ajtó mellett kulcstartóról, felvettem egy papucsot és hatalmas robajjal becsaptam magam mögött a bejárati ajtót. A liftet hívtam, majd amikor az kisvártatva megérkezett, én pedig beszálltam és a megnyomtam a gombot a lefele irányba, észrevettem az ott elhelyezett tükörben, hogy még mindig egy szál törölközőben vagyok. Meg akartam állítani a liftet, de az valamiért vészesen közeledett a földszint felé, így már esélyem sem volt. Amúgy is bolondnak néznek, legalább élvezzék a látványt... Rendkívül zabos voltam, mert szerettem volna itt lakni hosszú távon, és ha ez az incidens elharapódzik, nem lett volna nehéz visszabogozni, kihez tartoznak a szálak... A földszintre érve a liftajtó kinyílt, én pedig kivágódtam rajta, villanyt sem kapcsolva csendben odalopóztam a bejárati ajtóhoz és kirontottam rajta, de az üvöltözés nem maradt alább látszólag fel sem figyeltek a zajra:

- Most azonnal beviszlek és lecsukatlak – üvöltözött Pena.

- Ne merészelj rám fegyvert fogni te faszkalap! – sziszegett Kormányos. – Előbb öllek meg, mintsem meghúzhatnád a ravaszt te balfasz...

- Tárcsázom a rendőrséget! Ezt nem hagyom annyiban – fenyegetőzött a szomszéd Zelda néni és eltűnt az ablakból. Tényleg hívja a rendőröket, megőrülök!

Ha nem avatkozok közbe, akkor meg is teszi, suttogta a belső hangom, szóval megfogtam a törölköző szélét (nehogy bármi baleset történjék) és kiléptem a bokrok mögül:

- Megmondanátok mi a lószart csináltok a lakásom előtt? – annyira dühös voltam, hogy a kezeim elfehéredtek, ahogyan markoltam a törölközőt. Kurva röhejesen festhettem egy szál törcsiben, piros arccal.

Döbbenten megálltak mindketten és engem néztek, miután Kormányos végigmért, mosolyra húzta a szája szélét. Mekkora paraszt! Miután válasz nem érkezett, bekiabáltam Zelda ablakán:

- Kérem le tárcsázza a rendőröket Zelda, minden rendben van idekint – csak remélni tudtam hogy meghallotta és letette a telefont. Kisvártatva meg is jelent az ablakban és kidugta a felsőtestét:

- Ezek a férfiak magához tartoznak kisasszony? – kérdezte különös arckifejezéssel.

- Igen, ők a barátaim, akik szeretik egymást és kicsit összevesztek, ez minden – válaszoltam szemrebbenés nélkül és belül ujjongtam, hogy legalább ilyen kellemetlen helyzetet idézhetek elő nekik mint amit ők nekem. – Ilyen a szerelem nem igaz? Mindannyian vitázunk kicsit – próbáltam könnyedebbre venni a figurát.

- Hogy ők ketten? – hüledezett a néni. Tulajdonképp én is mosolyogtam. – Ez egy rendes háztömb, ugye tudja? – vonta fel a szemöldökét de láttam hogy enyhül. Abban is biztos voltam, hogy nem csak ő hallgatta végig az incidens.

- Megígérem, hogy kibékítem ezt a két lókötőt, és többet ilyen nem fordul elő – válaszoltam neki és hátrapillantottam a két férfire, akiknek tátva maradt a szájuk a döbbenettől. Majd odafordultam és kipréseltem magamból a következő mondatot:

- Mindketten csúsztassátok ide a fegyvereteket – sziszegtem. Ugyan nem egyből de engedelmeskedtek, én pedig odadobtam a lakáskulcsot egy laza mozdulattal Kormányosnak, aki ügyetlenül de elkapta:

- Nyomás befelé, és a lift előtt várjatok meg – adtam ki az újabb parancsot és megvártam míg a kiskatonák bemasíroznak mögöttem a lépcsőházba.

Zelda még mindig az ablakban állt, én pedig amint mindenki eltűnt mögülem illedelmesen leguggoltam, felvettem a fegyvereket és a másodperc törtrésze alatt kiszedtem a tárat mindkettőből és beledobtam a kukába: