El precio de la libertad - A szabadság ára

Vallj színt!

Másnap reggel borítékolható volt, hogy rémes kialvatlansággal és macskajajjal ébredek. Száraz volt a torkom, és borzasztó fejfájás gyötört. Amikor ránéztem az órára, akkor 6:10 percet mutatott. Nem volt időeltolódás a két hely között, és normális időben még bőven pihennék egyet egy ilyen este után, azonban most a hányinger is elfogott attól, hogy a családommal kell reggelizzek. Úgy döntöttem, ha önként kell fejest ugorjak ebbe az egészbe, jól akarom csinálni, ezért megemberelem magam és elmegyek kocogni. Kiturkáltam egy biciklis szárú fényes nacit a szekrényből egy sport melltartóval és előszedtem az egyik régi futócipőmet a szekrényből. Már ilyenkor is fullasztó a forróság odakint, viszont a rövidnadrág túl sokat enged láttatni a nem megfelelő részeimből, így nem kockáztathattam. Ahogyan teljes harci díszben átparádéztam a házon, látszólag csak a személyzet volt ébren rajtam kívül. Mindenkinek illedelmesen köszöntem, de senki orrára nem kötöttem, hova indulok. Kiléptem a kapun egyenesen az utcára, ahol 2 méterenként fegyveres őrök váltották egymást. Szerencsére azonban nem voltak elég bátrak ahhoz hogy kérdezzenek, így a kis mellékutcán balra fordulva lefelé vettem az irányt. Nem szeretek betonon futni, de a tegnapi taxis út során kiszúrtam egy futópályát, ami belátható távolságon belül volt hozzánk, ezért elindultam emlékezetből egy gyors bemelegítés után. Amikor kis idő múlva odaértem, beigazolódott, hogy a korán kelés nem az ország érdemei között van felsorolva. Rajtam kívül egy árva lélek sem tartózkodott ott, ezért miután alaposabban bemelegítettem, elkezdtem a köröket. 1 kör 1 km hosszúságú volt, ebből terveztem 5-öt lefutni. A fejemben ilyenkor cikáznak a gondolatok, teljesen kikapcsolok, ez az egyetlen hely, ahol önmagam lehetek. A furcsa férfira a második köröm után figyeltem fel. Magas volt, sportos testalkatú, bajszos rövid barna hajjal. Látszott rajta, hogy latin felmenőkkel rendelkezik, de biztosan nem kolumbiai volt. Átható barna szeme volt, és ellentétes körben futott mint én, tehát egy ideig szemben futottunk egymással. Minden alkalommal mélyen a szemembe nézett őzbarna tekintetével, mintha ismernénk egymást és a nyelve hegyén lenne a nevem, csak nem tudná kimondani. Furcsa mód én is ezt éreztem, de nem tudtam nevet adni ennek a dolognak. A köreim végéhez közeledtem, ezért úgy gondoltam hogy irányt váltok és a pálya kijárata felé indulok. Időközben egyre csak gyűlni kezdtek a futni vágyók, és már nem csak ő és én voltunk ott, aminek az lett a következménye, hogy miközben kikerültem egy lassabban haladót nem figyeltem, megbotlottam és orra estem. Azt a zakót még élek nem felejtem. Aki miatt megtörtént, ő gyorsan hátrapillantott, szabadkozott és eltűnt, mintha félne tőlem. Megszoktam már gyerekkoromban, hogy Gilberto családja tabunak számít, de ez most sem esett jól egyáltalán. Ahogyan felálltam, akkor láttam csak, hogy a nadrágom kiszakadt a térdemnél, és az ujjamból csöpög a vér, mert a körmöm letört a húsomig. Viszonylag hosszúak voltam a körmeim, de eddig sose volt baj ebből, most valószínűleg a kezemmel próbáltam tompítani, ezt már azonban nem bírta.

- Jól van? Nem esett baja? – rohant oda hozzám a magas fickó. Remek, ezek szerint most is nézett, zseniális.

- A nadrágomat és a körmömet leszámítva egyben vagyok – elfogadtam a kezeit, hogy segítsen felkelni.

- Te jó ég, vérzik! Nem is kicsit – nézett rémülten a csöpögő ujjamra.

- Van egy zsepije? Nem vészes, csak lehorzsoltam – néztem rá fáradtan, időközben még csatak izzadtan is.

- Biztos ne vigyem el orvoshoz? Van itt kórház a közelben – vizslatta a sérülésem.

- Kérem, már komolyan attól vagyok ideges, hogy egy ilyen kis balesetet túldramatizálunk. Kutya bajom, de azt megnézheti mit kap tőlem a manikűrösöm ha visszaérek Miamiba – feleltem kárörvendően, amire elmosolyodott.