Sárkányszem | Sárkányok háza

Búcsú

"Lehunyta a szemét és hátrahajtotta a fejét.

Daemon a sötét nővért visszadugta hüvelyébe. Rhaenyrát kézen csókolta.
- Mehetünk kedvesem. - kérdezte, akárcsak egy lovag.

Aemond továbbra is mozdulatlanul feküdt. Alicent oda akart menni hozzá, ám ekkorra Aegon már válalhatatlan állapotba volt, így ő és Otto igyeleztek visszaterelni szobályába. Mögöttük undorral az a4cán Helena. A teremben csupán Daenys és Aemond maradt.

A férfi továbbra is mozdulatlanul feküdt. Daenys szép lassan közelebb libegett Aemondhoz. Megállt mellete és nézte.

- Remélem éplvezted a műsort - mondta utálatos hangon.

- A vereség sosem szégyen. Az, hogy atyámat párbajra hívtad, merész dolog volt. És ha nem tetted volna, mi most bem itt beszélgetnén, ketten ebben a hatalmas teremben.

Aemond egy pillanatra kinyitotta a szemét, majd visszacsukta.
Daenys mégpár pillanatig ott állt. De elunta a várakozást. Megfordult és az ajtó felé lépdelt.

- Duzzogj csak herceg. Ám én még pirkadat előtt hazarepülök.

𝔸𝕖𝕞𝕠𝕟𝕕 𝕒𝕫𝕖𝕞𝕤𝕫𝕠̈𝕘𝕖

Elmegy?! Azonnal felugrottam.

- Mi? - kiáltottam utána. A hangom egyszerre volt ijed és ertetlen.
Nem akartam ennyire kimutatni, így vettem egy mély levegőt és a világ legközömbösebb hangján fojtattam. - Azt hittem még pár napig élvezitek királyvár vendégszeretetét.

- Míly diplomatikus megfogalmazás.- fordult meg Daenys.

A szemöldökét felhúzta és kérdőn nézett rám. Várta, hogy mit mondok. Annyi mindent tudtam volna mondeni, de akárhányszor a szemébe nézek, azokba a páratlanul egyedi sárkányszemeibe, csak hülyeség jön ki a számon.

- Mikor indultok? - miért kérdezem, hisz nem mindegy, hogy most vagy egy óra múlva megy. Elnegy és nem tudom visszatartani.

Daenys mosolyra húzta a száját. Felvonta a vállát és elindult felém, amikor mellém ért negfogta a jezem és tovább sétált. Nem ellenkeztem, csupán követtem. Ugyan azon az ajtón mentünk ki, mint amelyik ajtón a reggi incidens után osot ki. A palota hosszú folyosóin hang nélkülbosontunk. Ám más irányba, mint reggel.

Pár percnyi séta után a palota udvarában találtuk magunkat. Ám Daebys továbbra sem szándékozott megállni. Leosontunk a tengerpartra vezető lépcsőn. Ahogy a puha homokba léptünk megállt. Az egyik lábát felemelte, hogy ki tudja oldani a lábán lévő kényelmetlen topánkát. Tíz másodperc se tellet bele és már mezitelen lábakkal állt a homokban. Ravasz mosoly ült ki az arcára, ahogy egyre közelebb állt hozzám.

- Valamit el kell mondanom. - mondta komolyan. - De előbb menjünk kicsit tovább a parton. Ott nem láthatnak.

Egy alacsony domb mellett állt meg. Leültünk az aljához a fűbe. A tenger baljósan zúgott.

- Mit akartál mondani? - kérdeztem aggó hangon.

- Hiszel a végzetben? - kérdezte teljes nyugodtsággal.

Milyen kérdés ez, és most, hogy jön ide?

- A végzte képlékeny, a tetteinkkel folyamatosan változik. - mondtam ki, azokat a szavakat, amik legelőször eszembe jutottak.

Olykor az ilyen meggondolatlan szavak rejtik a legnagyobb igazságot.

- És mi a te végzeted most? - mire akar kijukadni?

- Nem tudom, szt nem lehet tudni. - talán búcsúzna?

De hát még van idő pirkadatig, majd pirkadatkor is ráérne a búcsú és talán nem is örökké szólna.

- A végzeted - higed kezét rátette az enyémre. - Amint atyád meghal. Napok kérdése, hogy a jogos öröklési rendet megszegve, Aegont megkoronázzák. És tudod ki lesz a legveszélyesebb, a hatalmát nézve?

Ezt úgy érzem nem költői kérdésnek szánta. Most már tudom, miért vagyunk itt, és nagyon nem tetszik.

- Daenys, kérlek, hagyd ezt. Nem érdekel a jövő, most csak a jelenre szeretnék koncentrálni.

Unokahugom egy fél mosolyt erőltetett magára. Majd arca ismét a komoly homájba burkolózott. Az érzelemmentes arcot, csupán az aggódással teli szemoár tette emberivé.

- Ha háború lesz, márpedig ha Aegont trónra ültetik háború lesz és én leszek, az első, akit el akarnak majd tűntetni és téged fognak ezzel megbízni.

- Ezt nem tudhatod! - keltem ki magamból.

Felálltam és elindultam vissza a kastély felé.

- Csupán elfogult vagy, anyáddal szemben, de én csupán egy feltételezést mondtam.

Ügyet se vetettem, mit mond. Nem hallgatom tovább, hogy azzal rágalmazza anyámat, hogy az öröklési rendet áthágva trónra ültetné iszákos testvéremet, kit nem is tart alkalmas semmire! És még hogy én megölném. Hát lelketlennek hisz? Daenys nem is ismer. Erről az őrületeől hallani sem akarok többet!!
Ahogy a parton mentem végig egyre csak fortyongott bennem az indulat.

Talán éjfélkörül járhatott már, amikor a szobámba értem. A fáradtság messze elkerült, így az ablakon keresztül néztem a tiszta égboltot. Vártam, hogy megpillantsam a hatalmas Baleriont az égen, ahogy egyre távolabb viszi tőlem Daenyst. De vigye csak!

- Menjen csak, részemről akár vissza se jöjjön. -ütöttem a falba, ezzel kiadva magamból a feszültséget.

𝔻𝕒𝕖𝕟𝕪𝕤 𝕤𝕫𝕖𝕞𝕤𝕫𝕠̈𝕘𝕖:

A titkos alagutakon át mentem végig a kastélyon, egyenesen Aemond szobájához. Ahogy a fülemet a falnak tapasztottam, hogy behalgassak, hogy Aemond egyedül van e, hangokat hallotam. Indalatis szavakat mondott, majd valami egy hatalmasat puffant. A szavak nem estek jól, ám megértem Aemond dühét. De most bármennyire is ideges beszélnem kell vele. Hiába maradok még Királyvárban napokat, holnap pirkadattol csupán egy szellem leszek, ki mindent hall és lát, de ő láthatatlan mindenki számára.

Most már nem a vacsora ruhámat viseltem. A lovagló ruhám volt rajtam, ám nem az amit mindig viselek, mikor Balerionnal a fellegek fölé szállunk.
Ez a ruha a mellkas résznél páncélozott volt.

Vettem egy mély levegőtNekitámaszkodtam a hatalmas kőfalnak, és ahogy tudtam megtoltam. Aemond az ágyán feküdt. Lába a padlón szeme elé téve összekulcsolt kezét. A hatalmas csikorgásra, hirtelen felült. Meglepődve nézett rám. Az arcára kétes érzelmek ültek ki. Nem tudtam eldönteni, hogy az iménti kijelentéséhez ragaszkodik e.
A jobb kézfeje véres volt.

Szólásra nyitotta száját.

---------------------------------

è𝕣𝕕𝕖𝕜𝕖𝕝𝕟𝕖, 𝕙𝕠𝕘𝕪 𝕟𝕖𝕜𝕥𝕖𝕜 𝕞𝕚 𝕒 𝕧𝕖̀𝕝𝕖𝕞𝕖̀𝕟𝕪𝕖𝕥𝕖𝕜, 𝕒𝕣𝕣𝕠̀𝕝, 𝕙𝕠𝕘𝕪 𝕞𝕠𝕤𝕥 𝕥𝕖𝕝𝕛𝕖𝕤𝕖𝕟 𝕓𝕖𝕝𝕖𝕝𝕒́𝕥𝕥𝕒𝕥𝕠𝕜 𝕡𝕒́𝕣 𝕡𝕚𝕝𝕝𝕒𝕟𝕒𝕥𝕣𝕒 𝔸𝕖𝕞𝕠𝕟𝕕 𝕖̀ 𝔻𝕒𝕖𝕟𝕪𝕤 𝕗𝕖𝕛𝕖́𝕓𝕖.