~ lotus | hyunlix✔️

63. Kérlek, ne kiabálj...!

🪷

A nővérek ezután bevezettek engem egy terembe, ahol az akkor épp szolgálatban lévő orvos azonnal a segítségemre sietett. Először az egyik nővérke azonnal rákötött az infúzióra, miközben a doki először is hozzálátott a homlokomon tátongó nyílt seb ellátásához.

Először lefertőtlenítette, ami annyira csípett, hogy legszívesebben üvöltöttem volna a fájdalomtól, utána pedig összevarrta a sebet, előtte azonban természetesen adott érzéstelenítőt, így ezt legalább nem éltem meg rosszul. Miután a fejem már rendben volt, az orvos megállapította, hogy sajnálatos módon a bal kezemen három ujjam eltört, így mindenképpen be kellett gipszelni. A fehér gipsz körülbelül az alkarom feléig felért, s eleinte furán éreztem magam tőle, de szerencsére miután a doki lelkiismeretesen ellátott, s adott fájdalomcsillapítót is, sokkal jobban éreztem magam. Mármint fizikailag, mert lelkileg továbbra is romokban voltam.

Miután végeztünk, a nővérek pedig elhagyták a termet, az orvos egy igen személyes beszélgetést kezdeményezett mielőtt még hazamehettem volna.

- Mr. Lee, igaz?

- Igen - feleltem halkan, vele szembe ülve a széken.

- El tudná mondani, hogy sérült meg? - tette fel a következő, egyben kellemetlenebb kérdést, mire éreztem, hogy az arcom megrándult.

- A kezemre véletlenül rácsaptam az ajtót, aztán pedig leestem és beütöttem a fejemet - találtam ki nagy gyorsan egy hihetetlenül primitív, mondvacsinált kifogást, s fohászkodtam magamban, hogy az orvos higgyen nekem. Próbáltam nyugodt maradni, a testem azonban nem volt ebben partner; a hangom folyton folyvást meg-megremegett, az arcizmaim megfeszültek, és teljesen ösztönösen véstem a belső frusztráltság levezetése céljából a combomat.

- Gondoltam, hogy ezt fogja mondani - közölte halálos nyugalommal az arcán az idős doktor, miután előadtam a képtelen mesémet. - Nézze, már közel harminc éve, hogy a szakmában vagyok, szóval engem nem tud átverni. Ha a homlokán lévő seb valóban esésből származna, akkor egy egyenes és szabályos vágás keletkezett volna a fején. A maga sérülése viszont szabálytalan alakú, és sokkal inkább úgy néz ki, mintha valami hegyes tárggyal ütötték volna fejbe. Tudja, ez ahhoz hasonlít, mintha mondjuk fát vágnék; ha lesújtok egy éles tárggyal, akkor képtelen lennék szabályos sebet beleütni a fába.

- Nem tudom mire céloz ezzel - húztam össze magam egyre kisebbre a széken.

- Tovább megyek - folytatta az doki. - Az ujjainak törése, semmiképpen sem lehet attól, hogy becsapta az ajtóba. Ha valóban így történt volna, akkor egy helyen lenne eltörve mindegyik ujja, magának viszont még a törés is szabálytalan, ezért biztosan állíthatom, hogy a törést valami hirtelen a kezére zuhanó, nehéz tárgy okozta. Ezek magán bántalmazás jelei - vonta le a konklúziót.

- Nem, nem bántott senki - tagadtam olyan hevesen és felháborodottan, hogy egy pillanatra még én is elhittem, hogy ez így van. - Nem tudom honnan szedi mindezt, de ami velem történt az csak egy sima háztartási baleset.

- Nézze, én nem vagyok sem nyomozó, sem rendőr, de szerintem fel kellene jelentenie azt aki bántotta magát a rendőrségen, mert a bántalmazás idővel csak elfajul. - közölte velem az orvos, majd felém nyújtott egy borítékot. - Ebben vannak a látleletei. A kezét pedig kímélje, és lehetőleg pihenjen sokat az elkövetkező héten. Jobbulást kívánok!

- Köszönöm... - álltam fel a székről, majd elcsigázottan kivonszoltam magam a teremből a kórház folyosójára.

Fogalmam sem volt, hogy mit gondoljak. Ha egy teljesen idegen doki észrevette rajtam, hogy ezek a sebek verekedésből származnak, akkor Hyunjin is biztosan megfejt, mivel ő az az ember, aki a világon a legjobban ismer engem, ráadásul nagyon gyatrán hazudok. Én sosem tudtam jól színészkedni, de úgy éreztem, hogy most mégis muszáj lesz. Elmondani sem tudtam mennyire féltem, s egy pillanatra újra megfordult a fejemben, hogy mindent elmondok Hyunjinnak, de aztán elvetettem ezt az ötletet.