20+1 (NCT FF.)

~9. rész~

Öt perc múlva már túl is voltam rajta. Szegény nő nem értette, miért akarom olyan gyorsan otthagyni a munkámat, mert szerinte nagyon jól teljesítettem, és mintha még élveztem is volna.
Könnyek között, elcsukló hangon magyaráztam, hogy az élet úgy hozta, hogy nem fog menni a munka egy ideig. Úgy éreztem, hogy a szívem szakad meg, amikor azt mondta; vissza fog várni.
Azért hiányozni fog az a kis kávézó. Na meg a havi fizetésem.

Összeszorított ajkakkal próbáltam visszatartani az újabb könnyeket, ami megint nem ment.
- Bocsánat...kérlek, ne haragudj!- törölgettem a szememeimet.
- Ugyan már.- mosolygott.- Én is teljes ideg-összeroppanást kapnék, ha ott kellene hagynom az SM-et és az NCT-t.

A telefonja hangosan rezgett, és a képernyőn megjelent a hívó szám, és a beállított név, de mire elolvashattam volna, felvette, és csendben hallgatta, ahogy az illető beszél bele hadarva, szinte megállás nélkül.
Jaemin eltartotta a telefont a fülétől, és rám nézett.
- Figyelj...tudom, hogy most rosszul érzed magadat, de az talán segítene, ha átjönnél a 127 dormba. Meg lettünk hívva. A srácok nagyon viccesek.- enyhült meg az arca.
Lehajtottam a fejemet. Semmi kedvem nem volt menni, sem egyáltalán felállni.

- Nem baj, ha most inkább nem? Bocsánat, én csak...- akadtam meg.
Megrázta a fejét, és egy pillanatra azt hittem, hogy haragszik rám, de csak megölelt.
- Ne kérj mindig bocsánatot, jó? Nincs mitől félned. Menjünk, vagy maradjunk veled?
- Menjetek csak. Én addig eszek valami egészségtelent, vagy kipróbálom, milyen élesek a késeitek, jó?- motyogtam.

Ekkor olyan dolog történt, amire nem számítottam. Arckifejezése megkeményedett, és egy ijesztő másodperc alatt elkomorodott.
Megragadta a karomat, és nem durván, de határozottan felállított.
- Ilyennnel ne viccelődj, jó? Most pedig velünk jössz, mert ha valami kárt teszel magadban, soha az életben nem fogom tudni megbocsátani magamnak, és a bátyád is meg fog gyűlölni. Öltözz fel olyan ruhába, amiben jól érzed magadat a fiúk előtt, aztán menjünk.

És egyébként komolyan gondoltam.

Tíz perc múlva a Jeno és Jaemin között sétáltam az SM folyosóján. A fiúk gondtalanul poénkodtak, csak Jaemin volt komoly és maradt a közvetlen közelemben. Ezt annak vettem, hogy nem mondta el a többieknek a kis megjegyzésem. Csak Jenon vettem észre, hogy tudja; valami történt. Láttam az arcán, hogy gyanút fogott, sőt egészen biztos benne, hogy valamiről lemaradt. De nem szólt semmit, csak rám vagy Jaeminre nézett néha, olyan átható tekintettel, hogy úgy éreztem, mindent tud.

Hiába raktam fel egy kis sminket, nem tudtam eltüntetni a sírás nyomait, és erőlködni sem akartam vele. Egy farmert, és egy egyszerű kapucnis pulóvert vettem fel, ugyanis az épületben fura módon elég hideg volt ekkor.

Olyan hangosak voltunk, hogy kopogás nélkül is kinyílt az ajtó, erre pedig egy általános röhögés volt a reakció a kint- és bent lévőktől is. Beengedtem mindenkit magam előtt, csak Jaemin ragaszkodott hozzá, hogy előtte menjek, plusz Jenotól kaptam egy aggódó-figyelő pillantást.

Amint beléptem az ajtón, örömmel tapasztaltam, hogy a lakásban sokak jobb az idő, mint mondjuk a folyosón. Végig a padlót bámultam, de még így is észrevettem, hogy ezen alkalommal a WayV is tiszteletét tette. Ten bátorító pillantást küldött felém.
- Leülsz ide?- ült odébb a kanapén.
Csak bólintottam, és egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra. Mikor újra ránéztem, láttam; ő is észrevette. De nem szólt semmit.

A fejemre húztam a kapucnimat, és összehúztam magamat. Olyan érzésem támadt, hogy egyedül vagyok az összes problémámra. Két nap alatt rontottam el az életemet. A szüleim meg fognak ölni, ha megtudják, hogy munkanélküli vagyok... Ha most találkozhatnék a régi barátaimmal, akikkel még akkor voltam jóban, mielőtt anyám leszervezte az életemet... Mindent megadnák pár nyugodt percért velük. Annyira sajnálom, lányok...

.........

- Hé, jól vagy? Yumiiin!
- Mi történt?
- Most hall minket?

Bambán kaptam fel a fejemet, és észrevettem, hogy folynak a könnyeim. A bal oldalamon Ten ült, és óvatosan rázogatta a vállamat, a jobbomon pedig a bátyám simogatta a karomat. A többiek csendben figyeltek, és nagyon meglepettnek és ijedtnek tűntek.
- Jól vagy?- kérdezte a bátyám.
- Persze, és bocsánat... Tényleg nem akartam...- töröltem a felsőm ujjába az arcomat.
Taeyong arca ellágyult.
- Semmi baj... Szeretnél visszamenni a dormba?- kérdezte aranyosan.
- Én...- kezdtem volna a mondatomat.

- Nem.
Mindenki odafordult Jaemin felé, aki felállt.
- Hyung, beszélhetünk egy kicsit négyszemközt?- nézett a bátyám szemébe.
- Persze.- állt fel mellőlem.

Kimentek a szobából, én pedig éreztem, hogy iszonyatosan le leszek szidva, amint visszajönnek.
Senki nem szólalt meg, csak kényelmetlenül fészkelődtek. Borzasztó bűntudat tört rám a tudattól, hogy ez miattam van. Én rontottam el a hangulatot.

- Nagyon sajnálom...én most...jobb, ha megyek.- álltam fel, és a tekintetüktől kísérve léptem ki az ajtón, vissza sem nézve.