20+1 (NCT FF.)

~18. rész~

Egy gyors ebéd után mindenki eldőlt pihenni, és én is mentem volna be automatikusan Taeyong szobájába, de előtte azért megkérdeztem, lehet-e, akkor is, ha már előre tudtam a választ. A bátyám túl aranyos ehhez.
- Menj csak.- mondta hezitálás nélkül, egy cuki arccal.
- Mondták már, hogy nagyon bubu vagy?- jelentettem ki a semmiből.
- Igen, a Czennie-k mindig így hívnak!
- Bubu.- simogattam meg a haját, majd elmentem a szobába.

Elterültem az ágyon, és aludni készültem.
Öt perc múlva, úgy éreztem, mintha villám csapott volna belém.
Ne, ne, ne, ezt ne most, és ne itt! Amilyen gyorsan csak tudtam, felkeltem, de akkor már késő volt. A lepedő olyan lett.
Erre miért nem gondoltam hamarabb?! Mert hogy innen ÍGY ki nem jövök, az egészen biztos.
A telefonom nálam volt szerencsére.

- Valami baj van?
- Ide tudnál jönni? Khm...de ne gyere be, jó?
- Tessék? Hogyan ne jöjjek be?
- Az a baj, hogy az ágyad kicsit...piszkos lett. Sajnálom!
- Hogy érted ezt?- a hangja zavarodott volt.
- Taeyong, vérzek.- mondtam remegő hanggal.
- Hogy? Mi törté-
- Pont úgy. Kérlek, segíts valahogy!
- Ó. Mit tegyek?
- Le tudsz menni a boltba? Megvehetnéd, ami...kell.- hiába igyekeztem, a hangom elcsuklott.
- Ugye nem fogsz sírni? Utálom ha sírsz. Én is szomorú leszek.
- Azon vagyok.- nevettem fel, könnyekkel a szememben.

- És milyet kell?
- Hát...majd küldj róluk képeket.
- Rendben. Megyek is.
- De ugye addig senki nem fog bejönni ide?
- Szólok nekik hogy ne zavarjanak pihenés közben.- mondta.
- Köszönöm!- hálálkodtam.
- Ugyan már, ez semmi.- rakta le.

Összekuporodtam a földön, próbálva nem összepiszkolni mindent. Lehúztam az ágyról az ágyneműt, hogy mentsem a helyzetet.
A fejemet fogva ültem, és minden perc egy órának tűnt.
Kopogtak az ajtón.
- Itt vagyok.- hallottam a hangját kívülről.
- Nincs itt senki más?- mondam halkan, majdnem suttogva.
- Nincs. Kiküldtem őket nézelődni.- mondta normálisan.
A szituáció ellenére is felnevettem.

Óvatosan kinyitotta az ajtót, és beadta, amit kértem.
- Ez ugye jó?- látszólag félt, hogy nem jól csinált valamit.
- Persze. Köszi, Yong!

- Segíthetek még valamiben?- kérdezte óvatosan.
- Igen. El lehetne intézni, hogy amíg visszamegyek a Dream lakásba, addig senki ne vegyen észre?- féltem, mert ez szinte lehetetlen volt.
- Elintézem.

Pár perc múlva Taeyong is elhagyta a lakást, és "megadta a jelet", hogy mehetek.
Persze azt nem tudta garantálni, hogy senkivel sem fogok amúgy összefutni. Például másik énekessel, vagy idollal...

A vásárolt cuccokkal a lehető leggyorsabban szaladtam haza.
Tudtam, hogy még pár óra, amíg a Dream hazaér, de bezárkóztam a fürdőszobába a biztonság kedvéért.

[•••]

- Még visszamehetek?- kérdeztem.
- Hát persze. Ha nem szeretnél egyedül maradni.- válaszolt Taeyong.
- Dehogy szeretnék!- ijedtem meg.
- Na ez a beszéd. Ha az a bolond meg rád száll, bezárom a szobájába.- jelentette ki.
- Miatta ne aggódj. Nem lesz semmi.- biztosítottam.
- Akkor jó. Várunk!- tette le.

Ruhát cseréltem azóta, és ettem pár falatot, mert magamat nem meghazudtolva megint éhes lettem egy órával az étkezés után.

- Sziasztok!- néztem be az ajtón aznap újra.
- Sziaaa! Hol voltál?- kíváncsiskodott Jungwoo.
- Én...csak visszamentem egy kicsit a Dreamhez. Kellett pár dolog.- nyeltem egyet.
Doyoung az egyik kezét a hasára helyezte, aztán kérdő tekintettel nézett rám.
Bólintottam. Tényleg szörnyen fájt a hasam. De nekem mindig is ez volt. Amikor az a része volt a hónapnak, napokig elviselhetetlen volt, és ez még mindig nem változott.
- Honnan tudod?- suttogtam.
Taeyong felé nézett.
Taeyong, amint dühösen néztem rá, csak annyit tátogott, hogy "bocsánat".
- Semmi baj...- legyintettem.
Biztosított, hogy más nem tudja.