Sunset_Charles Leclerc

part 1

Nicole Mille

Húgom halála eléggé megrázta az egész
családot. Mindenki nagy meglepetéssel csodálta öngyilkosságának a hírét. Nem is értem min csodálkoznak. Azt hitték heti több terápia megold mindent. A napi bántások az iskolába pedig csak viccek. A megcsalások kihasználások és megerőszakolások is csak úgy léteznek nem igaz? Bánom, hogy mindenről tudtam. Még is az ő érdekébe titokban tartottam. Mert én voltam az egyetlen aki szerette őt.

Anyukánk elég fiatalon itt hagyott minket. Nem éltünk a legjobb körülmények között. Ezt pedig ő elég hamar megelégelte. Így egyedül maradtunk apukámmal és a kis tesómmal egy Monacói kis házikóba. Bár Monaco és a szegény élet nem igen fér meg egy helyen. Kivéve ha nagytatád nem egy milliárdos volt aki a házát nekünk ajándékozta. Majd nem olyan később az összes vagyonát is. Így anyám benézte mi meg boldogan éltünk hárman. Egészen addig míg Emily a húgom gimnáziumba nem került. Apának új felesége nem lett. Engem meg nem hagyott volna el a legjobb barátnőm csak azért mert én jóba maradtam az exével miután szakítottak.

Kapcsolatuk nem tartott sokáig. Csoda ha a 3 hónapot túl élte de én mégis elég jó barátságot kötöttem a fiatalabbik Leclercel. Arthur a legjobb ember akit jelenleg kívánhatnék az életembe. Jelenlegi barátnőjével pedig elég hamar megtaláltam a közös pontot. Nem tudjuk egymás sötét titkait de mégis jól elvagyunk.

Úgy éreztem megtaláltam a szabadságot. Aztán jött ez a csapás. Egyetlen egy kis húgocskám sziklás balesete. Ja persze baleset. Csak itt hagyott nekem egy 4 oldalas levelet amit azóta is a fiókomba tárolok és még senkinek se mutattam meg.

És itt lennék most én. Húgom hamvasztásán állok egy virággal a kezembe. Vörös rózsával mert az volt a kedvence. A naplementét nézem ahogy megvilágítja a boldog embereket míg én meg itt lebegek ebbe a semmilyen ködbe. Úgy érzem senki lettem és meghalt egy részem. Ő igenis fontos volt számomra. Én is neki elég bizonyítékom is van rá. Jó tesók voltunk.

-Gyere haza viszlek. -nézett rám Jessie, a mostoha anyám. -Apukád még picit maradni akar. Persze megértem ha te is.

-Jes. Aranyos tőled. De inkább haza sétálok. Illetve talán meglátogatom Arthurt. Szóval ha sötétedésig nem leszek otthon akkor nála vagyok.-mondtam szomorúan majd újra az égboltra néztem. A tenger felett már elég alacsonyan járt a nap. Az ég pedig lila színnel festette be a tájat. Mintha csak a húgom irányítaná. Imádta ha ilyen a naplemente.

Ahogy sétáltam fel alá a városba rájöttem, hogy másoknak ez csak egy átlagos nap. Olyan mint az összes többi. Csak bennem van ekkora fájdalom. Ilyen szomorúság. Ezt pedig még nagyobb szomorúság fejelte meg mikor Arthur háza előtt megláttam a fekete Ferrarit. A rohadt életbe. Charles is mindig a legjobb helyen van.

Szokásosan kopogtam amiről Arthur mindig tudja, hogy én vagyok az. Így mosolyogva nyitotta ki az ajtót Charles.

-Kit gyászolunk? -nézett végig rajtam. -Vagy csak történelmi pillanat és végre feketébe látlak.

-Arthur itthon van? -hagytam teljesen figyelmen kívül az idősebbik Leclerc szavait.

-Itthon van. -állt félre az ajtóból. -szobájába játszik. Én nem zavarnám meg. -tette hozzá.

-Charles szükségem van rá. -néztem a szemébe és éreztem, hogy a pumpa egyre jobban kezd felmenni bennem.

-Jól van jól van. Meg ne hülyülj. -tette fel védekezően a kezét.

-Szia Nicole. -rám se nézve folytatta tovább a játékot.

-Visszajöjjek később? -kérdeztem lemondóan.

-Nem, nem. Maradsz és elmagyarázod szépen miért vagy feketébe illetve miért van olyan hangulatod mintha valaki meghalt volna. -ezek a Leclercek szépen összerakják a dolgokat csak éppenséggel nem tudják, hogy igazuk van.

-Rakd már össze. -néztem könyörgően a szemébe.

-Na ne csesz fel. -ugrott fel egyből. -Nicole basszus úgy sajnálom. -ölelt meg és talán ezen a napon először mardosták könnyek a szemem. -Apud biztos büszkén néz le rád. -törölte le a könnyimet.

-Emily. -mondtam ki halkan a nevét.

-Mivan vele?

-Ő halt meg. -mondtam ki végül. Arthur szinte sokkot kapott és őszintén nem csodálkozom. Egy boldog életerős lánynak ismerte én meg sose mondtam el a titkait. -Öngyilkos lett. -folytattam tovább Leclerc vállának dőlve.

-De hát olyan boldog volt. Bármikor találkoztunk sugárzott belőle a boldogság és a szeretett.

-Mindenkinek vannak titkai. -kezdtem el zokogni. -Hagyott nekem egy levelet. -bőgtem tovább. Talán most először látott Arthur ilyennek. Még az sem érdekelt, hogy Charles berontott a szobába és kijelentette, hogy elmegy.

-Ülj le hozok neked vizet jó? -nézett fel rám miközben leültem a hatalmas francia ágyra.

-Ne hagyj itt. -fogtam meg a kezét.

-Mikor történt? -ült le mellém.

-Szerdán. Reggel 8 körül. Emi már hetek óta kerülte az iskolát. Az igazgató pedig reggel felhívta apukámat, hogy beteg e vagy miért nem jár be. Én tudtam róla, hogy nem a kedvence ez a hely. Illetve azt is tudtam, hogy mindennapjait egy kávézóba tölti ahol nyáron dolgozott. De megbeszéltem vele este, hogy másnap bemegy az iskolába. De nem így lett. Helyette reggel arra keltem hogy keresik őt. Majd holtan megtalálták. Pont akkor mikor én is megtaláltam a levelet amit kaptam tőle.

-Nyugi. -kezdett el simogatni. -Tudom ez ilyenkor a legrosszabb amit mondhatok de kérlek. Remeg az egész tested.

-Jut eszembe itt hagytam a telefonom. -jelent meg újra Charles. -Jézusom. Az előbb azt hittem hallucinálok mikor azt hittem Nicole sír de ez már annak is a durvább verziója. -nézett végig rajtam.

-Tudsz rá egy kicsit figyelni? -állt fel az a kisebbik Leclerc, hogy átadja a bátyának a helyét.

-Na mi történt? -kezdett el faggatni. -Jól van akkor csend király ne mond el mi a baj. Végülis csak picit sem fura, hogy a mindig vidám Nicole itt bőg már percek óta.

-Charles. -néztem a szemeibe amivel azt sugároztam, hogy csak most az egyszer ne húzzuk egymás agyát.

-Bocs. -ismerte el. -Gyógy puszit azért adjak? -és ismét a régi Charles próbál vigasztalni. Arthur mit szarakodik már ennyit? Meghülyülök itt a bátyjával.

- De. Sőt duplán kérem. -forgattam meg a szemem. Charles viszont komolyan gondolta. Így ledöntve az ágyra felém hajolva törölte le könnyimet. -Mit csinálsz? -néztem szemeibe mire csak egy fej rázással jelezte, hogy pont nem érdekli én mit gondolok.

-Nekem csak egy csók, neked meg lehet vigasz. Fogalmam sincs miért sírsz de a lányok nagyrésze pasik miatt szokott. -tűrte a fülem mögé az egyik hajtincsem miközben végig a szemembe nézett.

-Hát ezt kilőhetted. És őszintén nincs rád szükségem.

-Áu ez fájt a szívemnek. De pont nem érdekel mint mondtam. -hajolt közelebb majd összeérintette ajkainkat. Őszintén élveztem ami meg is ijesztett rendesen. Mintha tényleg csak ez lett volna a gyógyír mindenre.