Sunset_Charles Leclerc

part 2

Charles Leclerc

Az életben mindennek van oka. Mindent irányit valami. Az a valami pedig az érzelmek meg a vágyak. A szeretett és a  szerelem. Az érzelmek amik irányítják a testemet. Ami miatt megcsókoltam Nicolet néhány perce. Majd ez miatt a szégyen miatt hagytam is ott őket egy pillanat alatt. Hazáig pedig csak a gázt nyomtam szinte megszegve az összes közúti szabályt.

Ezer éve várok már arra a kis pillanatra. Arra a csókra. Még sem így képzeltem el. Nem hittem volna, hogy pont a kisöcsim szobájába fog mind ez megtörténi miután Nicole is olyan állapotba van amilyenbe volt.

Őszintén aggódtam érte. Évek óta oda meg vissza vagyok érte ami szinte mindenki számára titok. De valahogy érzem azt, hogy tudat alatt ő is bír engem. Még akkor is ha másról sem szól az egész életünk csak arról, hogy hogyan tudnánk egymást megbántani. Bár viccnek szánjuk az egészet szinte biztos vagyok abba, hogy megbánthattuk egymást már egy párszor. Még akkor is ha egyáltalán nem akartuk.

-Mond azt, hogy Lorenzo itthon van.  -rontottam be a bátyám házába miközben az elém lépő barátnője fogadott engem.

-Persze, hogy itthon vagyok ez milyen kérdés. -lépett ki az egyik szobából a tesóm.

-Jól vagy? -nézett rám Charlotte.

-Ami azt illeti Sos helyzet van. -ültem le a kanapéra. Ők persze egymásra mosolyogva tudták, hogy mi fog történi.

-Na mesélj mi jót beszélgetettek ma ami alapján olyan gyanúd van, hogy viszont szeret? -ült le velem szembe Lorenzo és kiváncsian fonta össze maga elött a kezeit.

-Most rosszabb. -temettem a kezembe az arcom. Majd nagyot sóhajtva felnéztem a rám fürkészőkre. -Megcsókoltam. -hajtottam hátra a fejemet.

-De ilyen már többször is történt. -emlékeztetett a tesóm barátnője.

-Azt tudom. De ez most más volt. Józan volt. Ahogy én is.

-Mivan? -köpte ki a vizet Charlotte.

-Ez mégis mikor történt? -tette fel döbbenten a kérdését a bátyám

-1 órája kb. -válaszoltam mosolyogva ahogy vissza emlékeztem a történtekre. Majd újból elkapott a rossz érzet így sóhajtva ráztam egy kicsit a fejemen. Annyira sajnálok mindent. Még a megszületésem is. Annyira idióta vagyok.

-Te hol találkoztál vele egy órával ezelőtt? -tette fel az újabb kérdését a tesóm.

-Arthurnál voltam egész nap. Aztán átjött hozzá. Elég szarul volt mondjuk fogalmam sincs miért. Mindegy a lényeg, hogy megcsókoltam. -meséltem el nekik a történéseket.

-Azta. -bólintott elismerően Charlotte. -Nem húzódott el és nem is ellenkezett?

-Nem úgy tűnt mintha ellenére lenne az egész. -kezdtem el vigyorogva vissza gondolni. Ahogy a lány a szomorú könny áztatta szemeivel felnézett rám. Egyenesen a szemeimbe. Majd egy kisebb szó váltás után ahol is igazából kifejezte nem tetszését de még is megtettem. Ott helyben megcsókoltam amit élvezhetett is ha nem húzódott el.

-Csak 5 év kellett hozzá. -na ennyit a boldog pillanatomról. -Talán 10 év múlva már együtt is lesznek. -mondta gúnyolódva a bátyám. -Lépned kéne jobban felé. Az első lépés meg volt. Mostantól gyerek játék az egész.

-Nicole aranyos lány. Szereti ha kedvesek vele szóval picit változtatnod kéne a hozzá állásodon. -adta a tanácsokat Charlotte.

-Szóval ha azt mondod kedves vagyok vele...

-És figyelsz rá maximálisan. -tette hozzá a bátyám.

-És vigyázok rá mint a szemem fényére és éreztettem, hogy szeretem őt. Akkor lehet esélyem.

-Csak akkor lesz esélyed. -vágták rá egyszerre.

-Ráveszem Arthurt tartson egy bulit. -kezdett el ötletelni a bátyám. -Mondjuk Abu Dhabi után. Addig van időd össze szedni magad. Ha már az elmúlt 5 évben egyszer sem sikerült.

-De mivan ha Arthurt válassza? -nyilván sosem akarnám őt ilyen kérdés elé rakni. Viszont szerintem először muszáj lesz döntenie ugyanis Arthur szinte biztosan nem támogatná a kapcsolatunk. Bár érthető. Ki örülne annak ha a legjobb barátja a testvérével kavar vagy esetleg járnak.

-Arthurt akkor majd elintézem azon te ne aggódj. -mondta mosolyogva a bátyám.-De szerintem ő is megfogja ezt érteni és átfogja gondolni. -mondta bizakodva.

-Remélem. De persze én megértem azt is ha inkább Arthurt választaná. -mondtam lemondóan.

-Most már megtetted az első lépést. Muszáj beszélnetek más különben elég gáz lesz az összes családi összejövettel. -érvelt jogosan a bátyám. A francnak is kell a családjainkbak is jóba lennie.

-Jó valamikor átmegyek hozzá. -adtam meg magamat.

-Végre.  -mondták egyszerre.

-Szeretlek én is nagyon titeket. -mondtam nevetve.

Három nap múlva úgy döntöttem nem várok tovább. Holnap úgy is elutazom Abu Dhabiba. Így muszáj még most meglépnem ezt az egészet. A házuk ajtaján kopogtam be. Ez már egy jól bevált szokás nálunk ha Leclerc megy a Mille lakáshoz vagy épp fordítva. Így mindig tudjuk, hogy a másik az. Az apja nyitott ajtót. Akinek csak mosolyogva köszöntem majd jeleztem, hogy most kivételesen nem őt hanem a lányát keresem. Szabad kezet kapva engedett be és igazából mintha otthon lennék úgy mentem be a házba. Majd ugyan ilyen lazasággal kopogtam be Nicole szobájába. Vagyis kívülről úgy tűnhetett mintha laza lennék. De belül féltem.

-Jes menj ki. -mondta nyúzottan az ablakban ülve.

-Charles vagyok. -csuktam be magam után az ajtót.

-Menj el. Nincs szükségem társaságra. -mondta ki a szavakat szinte mozdulatlanul.

-Jól vagy? -hagytam teljesen figyelmen kívül azt amit ő mondott. -Szóval megint csönd király.

-Utálok hazudni. De azt is utálom kimondani, hogy nem stim minden. Így inkább kussolok mint azt ahogy tettem az elmúlt hónapokba. -nézett rám egy pillanatra majd újra a füzette felé terelte a figyelmét. Amíg pedig gondolkodtam, hogy mi történhetett vele szétnéztem a szobájába. Voltam már itt egy párszor. Sajnos nem azért amire most hirtelen szinte mindenki gondolt. De ismerem ennyire Nicolet, hogy tudtam rend mániás. Most viszont mindenhol szétdobált ruhák. Takarója és a párnája összevissza az ágyon. Félig lehúzott redőny és a nap lemenő fénye ami félhomályosan világítja meg a szobát.

-Elmondod mi történt veled és, hogy ki miatt vagy ilyen vagy valamelyik családtagod kelljen kifaggatnom? -a valaki alatt nyilván a még iskolába lévő Emilyre gondoltam. Ö vele viszonylag jóba vagyok és ő a harmadik egyben utolsó ember aki tud az érzéseimről.

-Adj egy kis időt. Aztán elmondok mindent ha úgy van. Vagy ha nem is tőlem de valakitől úgy is megtudod. -meredt újból maga elé majd egy nagyot sóhajtva húzta picit feljebb a redőnyét.

-Bármi is történt. Ígérem ránk mindig számíthatsz. -karoltam át egyik kezemmel a vállát. Míg ő felém fordulva teljesen át nem ölelt. A szívem majd kiugrani készült a lány közelsége miatt. Így nagyot nyelve karoltam át másik kezemmel a derekát. Fejét a mellkasomnak téve csukta be a szemét. Majd mikor kinyitotta csak mosolyogva felnézett rám és bólintott mondván, hogy elismeri és tudja mindazt amit az előbb mondtam.  Bár nem ezért jöttem. Őszintén boldogan távoztam aminek nagyrészben a lány volt az oka. Menthetetlenül belé estem az évek alatt és ha már csak mosolyogni látom őt a szívem kiugrani készül a boldogságtól. Talán féltem, hogy elvesztem ezért nem léptem eddig felé.