Sunset_Charles Leclerc

part 13

-Hosszú nap volt. -dőltem le Charles mellé.

-Elfáradtál? -nézett fel a telefonjából.

-Régen sétáltam ennyit. -gondolkodtam el. -Szóval igen fáradt vagyok.

-Pihenj nyugodtan. Mindjárt jövök. -kellt föl mellőlem majd a fürdő felé vette az irányt.

Addig én is jobbnak láttam ha felöltözök valamibe. Mert hiába néztem ki jól a fehérneműmbe amihez felvettem egy rövid nadrágot. Úgy éezem Charles úgy bámult végig rajtam mint a shic. Meg miután nincs vele semilyen viszonyom ilyen téren nem is értettem, hogy miért így vagyok felöltözve.

Charles böröndjébe kezdtem el kutakodni. Hátha találok valami olyan felsőt amit nem holnap akar esetleg felvenni viszont alváshoz kényelmes. Bár pár másodperc után kezembe akadt a mai pulcsija picit túluásnak éreztem ezt megtenni. De nem hiszem hogy bánná. Így aztán még is csak elvettem.

Charlesal mindig is a pokol legutolsó bugyrába szántuk egymást. De mindig is felnéztem rá. Annyi mindent elért. Tovább vitte Jules álmát illetve segít Arthurnak a céljai elérésében. Nem is értem, hogy utálhattam eddig.

Pulcsijából áradó illatától pedig el is fogott méz édes ajkai hiánya. Talán tényleg kedvelem. Sőt talán bele is szerettem. Imádom az összes tettét. Imádom azt ahogy mindent megtesz értem. És azt is ahogy éppen átölel. Hideg is kiráz az összes éreintésétől. Ahogy puha bőre az enyémhez ér majd lágyan végig simítja testem egészén. Charles tényleg csak a legvadabb álmaim egyike volt. De ha úgy nézzük az álmok valóra válnak.

Másnap délután már mentünk is haza. Bár előtte még meglátogattuk az Eifel tornyot illetve ha már ott is voltunk az egyik emeletén meg is álltunk egy késői reggelire. Sőt még virágot is kaptam miközben a Szajna partján sétáltunk és a pár éves emlékeket idéztük fel. Arthur még egy videót is talált ahogy Charles-al egymás vérét szívjuk. Ironikus hogy most meg egymásba karolva lassan egy boldog szerelmes párként néztük végig. Haza fele út pedig hasonlóan telt. Mindenki élvezte a tényt, hogy már egy családdá váltunk az elmúlt évek alatt. Sokat segítettek nekem. Szerintem sosem fogom eléggé meghálálni mind azt a szeretetett amit tőlük kapok a mindennapokban.

-Charlesal mész? -kérdezte meg tőlem Arthur.

-Aha elviszem. -válaszolt helyettem is az említett személy.

-Attól még elrabolom Nicole-t egy fél percre. -karolta át a válam. -Na hallgatlak. -dölt neki az épületnek ami mellett megálltunk.

-Hát, hogy őszinte legyek. -néztem oldalra ahol Charles éppen Carlaval beszélgetett. Ahogy pedig rám nézett egyből össze is találkozott a tekintettünk.

-Na ne már. Együtt vagytok? -pörgött be Arthur de viszonylag gyorsan csítitottam le mikor megráztam a fejem.- Buli rontó.

-Bocs de ez az igzság.

-Na de mi az öröm hír? Mert valami tuti van. Úgy néztek egymásra mint ahogy én Carlara.

-Ezt hogy érted? -vakartam le a mosolyom miközben ránéztem kérdőn.

-Ne legyél már hülye. -kocogtatta meg a fejemet. -Szóval kimondod vagy én találjam ki.

-Oké igen. Eléggé megkedveltem. Sőt lehet, hogy belé is szerettem. -Arthur csak boldogan a nyakamba ugrott én annyit mondogatott, hogy megcsinálta. Nem tudom ezt hogy érti de biztos. -Jól van nyugi. -néztem a fiatalabbik Leclercre.

-Nem mindennap mondod azt hogy szerelmes vagy. Azt meg végkép nem hogy a tesómba.

-Shh. Halkabban. Még a végén meghallja. -csaptam a kezére.

-Én akkor is boldog vagyok.

-Te tudsz valamit amit én nem? -néztem rá kérdőn mire csak huncutan elnézett. Majd lassan vissza fele kezdett el sétálni. -Arthur Leclerc! -futottam utána.

-Balhé. -dörzsölte össze Charles a kezeit ezzel együtt pedig újra a régebbi Charlesal kezdtünk el tárgyalni.

-Nincs semmilyen balhé csak titkolózik a hülye tesód. -vágtam tarkon.

-Nyugodtan verhetted. -mondta nyugodt szívvel Carla. -De aztán nálad alszik. Én végig nem hallgatom a hisztijét amit éjszaka lenyom az miatt mert tiszta kék lila. -mondta nyugodtan végig mire egyszerre nevettünk fel Charlesal.

-Bocsi. -néztem szomorúan Carlara.

-Hagyjuk. -legyintett.

-Na jól van menjünk van még nekem is egy két dolgom. -vette elő a Ferrarija kulcsát.

-Puszi. Aztán majd talizunk valamikor. -öleltem meg Carlataki csak egyet értően bólintott. -Veled meg majd még számolok. -öleltem meg a fiatalabbik Leclercet aki csak jót mosolyogva megrázta a fejét, hogy biztos, hogy nem.

-Sziasztok. -intett Charles is majd elindultunk az ellenkező irányba. -Na add ide. -vette ki a kezemből a táskát. -Azt hiszem hagyom, hogy te vid. Biztos hogy nem. -ingatta meg a fejét.

-De nálad is van egy táska. Meg amúgy is nem nehéz.

-Nem nyitok erről vitát. Egyszerűen szarul esne ha te neked kéne cipekedned helyettem. -nyitotta ki a méreg drága kocsijának a csomagtartóját. -Ülj be nyugodtan. -mosolygott rám. Kérésének eleget is tettem így már csak ő hiányzott, hogy induljunk.

-Mikor leszel itthon? -kérdeztem meg miután leparkolt a házunk előtt. Igen ez a félóra elég hamar eltelt. Sőt szinte elrepült.

-4 napig leszek Olaszországba. Aztán megint a tiéd vagyok egy kis időre. -mosolygott rám.

-Azért hiányozni fogsz. -símitottam végig a lábamon lévő kezét.

-Reméltem.

-Na megyek nem tartalak föl. Köszönöm ezt az utat és persze a tegnapi randit is.

-Jól érezted magad? -érdeklödött komolyan.

-Nagyon. -néztem szemeibe. -Eléggé élveztem. Többször is elmehetnénk így valahova.

-Nem jössz velem Olaszországba?

-Bárcsak mehetnék. De már ez is eléggé húzos. -mondtam szomorúan. -Utálom, hogy titkoloznunk kell. -néztem fel rá vissza aki csak egyet értően bólintott.

-Majd megtudják egyszer. -mondta mosolyogva majd közelebb hajolva megcsókolt.

-Vigyázz magadra. -adtam egy puszit borostás arcára mielőtt még kiszálltunk volna.

-Te is vigyázz magadra. -mondta halkan miközben oda adta a táskámat. -Na gyere ide. -tárta szét karjait. -Majd írok. -puszilt meg majd elengedett. Csak bólintottam majd végig néztem ahogy elszáguldozik.

Boldoggan szeltem a lépcső fokokat a táskámmal a kezembe. Őszintén néhány másodperc alatt teljes mértékben eldöntöttem azt hogy Charles és én napokon belül tehetjük ezt a bizonyos lécet feljebb. Tőlem függ sajnos vagy nem sajnos az egész. Így én már minden kis részlet meg van.

-Végre, hogy itt vagy. -mondta apa mosolyogva mikor beléptem az ajtón. -Szerencséd, hogy nem csak Charles volt ott Párizsba.

-Ti hogy, hogy itthon vagytok? -sokkolódtam le teljesen.

-Kedves vagy. -jegyezte meg apa. -Inkább azt mond meg miért nem mondtad hogy elmész Párizsba. Csak nem azért mert tudod jól, hogy még mindig nem bízom meg Charlesba. Borzalmas szeszéjes fiú. Ráadasul utazzik jobbra balra azt sem tudod kivel fekszik, kivel kell minden másnap. Hidd el pár nap és már mással lesz. Nem szeret úgy téged. -agyam csak folyamatosan azt mondogatta, hogy szólaljak meg. De őszintén már nem érdekelt ez a vita. Apa nem ismeri őt. -Csak mond azt hogy igazam van. Csak ismerd el.

-Erre már inkább nem mondok semmit. -dobtam le elém a táskám.

-Bele szerettél igaz?

-Igen. -apa nem mondott semmit csak elsétált. Ezt még meg kell emésztenie. Nekem meg el kell fogadnom, hogy talán sose fogja támogatni a kapcsolatunkat.