Vadóc

9. Kegyek és jótétemények

- Mintha egy kicsit lassú lennél, életem - jegyezte meg ártatlan képpel Kalpur.

- Hé, Felségességesség, még egy éve sincs, hogy kihordtam és megszültem a fiadat! Ne merészeld hát ezt a fejemhez vágni! - csattant rá Kimbalya.

A vívóteremben voltak, a fiuk születése óta első alkalommal. Kimbalya tényleg nem mozgott olyan fürgén, mint régen, és a korábbi alakját sem nyerte még teljesen vissza, ám ez Kalpurt valójában cseppet sem zavarta. Az ő szemében a felesége most is gyönyörű volt, vagy talán még szebb az anyaságtól. Nagyon is tisztelte Alyát, aki a legelső napon, ellentmondást nem tűrve közölte, hogy márpedig ő maga fogja gondját viselni a fiuknak, és azóta is így tett (szakítva a szultáni udvarok hagyományos szokásaival). Egyetlen dajkát fogadott csak el, aki a háttérben segített neki, illetve a hivatalos teendői ideje alatt gondoskodott a babáról. Szoptatós dajkát is csak akkor fogadtak, mikor Alya teje már nem bizonyult elégnek (amiért szégyellte is magát, hiába mondta Tobruk doktor, hogy nincs ebben semmi rendkívüli).

- Nem figyelsz az ellenfeledre? - zökkentette ki a szultánt gondolataiból a felesége számonkérő hangja.

- A szerelmemet látom itt, nem ellenfelet - dörmögte Kalpur.

- Ebben a szobában, tőrrel a kezemben mindig az ellenfeled vagyok! - vágta rá Alya. - Védd magad!

Előrecsusszant, és Kalpur most csak üggyel-bajjal tudott kitérni előle, kiérdemelve a felesége kritikus pillantását az összecsattanó pengéik fölött. Már hiányzott Alya pimasz és kihívó mosolya, ami a párbajaikat mindig kísérte. Az ő kis szultánája nagyon élvezte ezeket az összecsapásaikat, még akkor is, ha sohasem tudott győzni. Ám minden egyes alkalommal alaposan megizzasztotta a férjét. Talán rájött arra, hogy Kalpurt valósággal megbabonázza ilyenkor a látványa, és a szultán a szokásosnál is kívánatosabbnak látja őt ezekben a pillanatokban? Nos, erre aligha volt nehéz rájönnie. A vak is könnyedén észrevette volna.

- Koncentrálj, drágám! - duruzsolta Alya bosszantóan vigyorogva.

Kalpur erőnek erejével igyekezett. Hiába, szétesett fejben. Elkövette a hibát, hagyta, hogy a felesége látványa elvegye az eszét. Még a végén szégyenszemre alulmarad. Szemmel láthatóan Kimbalya is pontosan tisztában volt ezzel, az önelégült vigyora mindennél ékesebben erről árulkodott.

Kalpur ezúttal nem bízhatott a saját gyorsaságában sem. Amennyire könnyedén indult a mai párbajuk, annyira mélyre sikerült most csúsznia. Hossein aga nagyon elégedetlen lenne vele. Túl kell járnia az eszén, ravaszabbnak kell lennie ennél a kis imádnivaló bestiánál. Cselezett mindkét irányba, minden tapasztalatát bevetette. Egyelőre nem talált rést Alya pajzsán. A felesége tőrvívói képességei nem koptak meg, még ha a reflexei most lassabbak is a szokásosnál. Kénytelen lesz ismét kifárasztani őt. A türelem és a kivárás hozhatja meg számára a sikert. És ezt Kimbalya is jól tudja.

Alya talán éppen ezt akarta elkerülni, és előrelendült, hogy végre döntésre vigye a dolgot, amíg még bírja erővel, tudván, hogy az idő nem neki dolgozik. Kalpur kivédte a támadásait. Egy kivételével.

- Ez nem hiányzik, felség? - mosolygott rá pimaszul a felesége, és egy frissen lemetszett hajtincset csavargatott az ujjai között.

- Én nem a nővéred vagyok! Megsebeznéd a szultánodat? - mordult rá a férje.

- Csak a büszkeségedet, édes uram.

Ezt talán nem kellett volna mondania, bár lehet, hogy szándékosan tette, hogy felpiszkálja vele a szultán harci szellemét. Kalpur végre megérezte magában az erőt, és habozás nélkül cselekedett, nehogy tovaszálljon. Alya egy picit védtelenül hagyta a bal oldalát, és a férje kihasználta ezt. Néhány perccel később a szokásos helyzetben találták magukat a földön.