Vadóc

13. Zöld csillag

Drozia idegesen gyűrögette a legyezőjét, amíg bebocsátásra várt. Lehet, hogy jobb volna sarkon fordulnia, de ha már idáig eljött, nem futamodhat meg az utolsó pillanatban. Az őr visszatért, és lehajtott fejjel kitárta előtte az ajtót. A hercegnő mély lélegzetet vett, és belépett a szobába. Odabent csend és nyugalom fogadta. Vajon a saját lelkében mikor fog csendet és nyugalmat érezni?

A szultán az asztala mögött ült. Felnézett rá a papírlapból (talán egy jelentésből), amit eddig olvasott, majd felállt, hogy elébe menjen. A szoba közepén találkoztak, és Drozia tisztelettudóan térdet hajtott az uralkodó előtt.

- Beszélni kívántál velem - intett a fal mellett álló ülőalkalmatosság felé Kalpur.

Drozia óvatosan leült, és illendően elrendezte a szoknyáját, majd tekintetét a szultán komoly arcára emelte. Kalpur sokat változott az elmúlt évek alatt, mióta ismerték egymást. Még mindig volt valami meghatározhatatlan lágyság és finomság a vonásaiban, amit az anyjától örökölt, de ízig-vérig férfias kisugárzással bírt, a szó lehető legjobb értelmében. Felnőtt, minden tekintetben. Uralkodóvá vált, és tiszteletet parancsolt a puszta lénye.

- Köszönöm, hogy fogadtál, Felség! - kezdett bele a hercegnő. - Kérni szeretnék tőled egy kegyet.

- Mi volna az, Drozia?

- Engedd meg, kérlek, hogy a palotában maradhassak, Uram!

- De hiszen most is a palotában élsz...

- Igen, Felség. Atyád jóvoltából. És ennek a kegynek a gyakorlása a mindenkori szultán joga. Atyád... eltávozott közülünk, és ez a döntés immár átszállt rád. Nekem pedig kötelességem a hozzájárulásodért folyamodni.

- Értem. Miért tagadnám meg tőled? Miért reszketsz, Drozia?

- Mert... mert van valami a múltunkban, ami árnyékot vet rám, és amit sohasem tisztáztunk egymással.

- Nem érdemes a múltat bolygatni.

- Még akkor se, ha megnyugvást adhat?

- És azt gondolod, ez elengedhetetlenül szükséges? - nézett a szemébe kifürkészhetetlen arckifejezéssel Kalpur.

- Tartozom vele mindkettőnknek, és egy mindkettőnk által szeretett ember emlékének - állta a pillantását Drozia.

Kalpur hallgatott. Nem látszott sem dühösnek, sem érdeklődőnek. A hercegnő el is bizonytalanodott, hogy jó döntést hozott-e.

- Mit szeretnél elmondani? - kérdezte a szultán.

- Nem vagyok hibátlan, sem szentéletű, sem szeplőtelen - sóhajtotta Drozia. - De gonosz és szívtelen sem vagyok. Azt, amit nem tudsz megbocsátani nekem, nem ellened tettem, még ha a végeredményen ez nem is változtat. Mindig is kedveltelek, mintha a testvérem volnál, és hízelgett a hiúságomnak, hogy milyennek láttál a verseidben. Ám a szívem másért dobogott. Nem azért, mert ő volt a trónörökös. Nem vitatom, hogy ez sem utolsó szempont, de te is nagyon jól tudod, hogy milyen volt a bátyád. Elrabolta a szívemet, és nem láttam más férfit rajta kívül. Bocsánatot kérek, amiért ezzel fájdalmat okoztam neked, nem ez volt a szándékom, és bele se gondoltam, mivel járhat. Évekkel később pedig elkövettem egy másik hibát, amit már a kétségbeesés diktált. Ezért is szeretnék bocsánatot kérni.

- Nem haragszom rád, Drozia.

- De örökké tüske maradok a szívedben, Felség. Ezt tudom. Nem is azt kérem, hogy elfelejtsd, ami történt. Csak a bocsánatodat, ha lehetséges. Bármi is történt, alattvalódként és rokonodként hűséges voltam és vagyok hozzád.