Vadóc

3. Egy új élmény

- Ügyes vívó vagy! - jegyezte meg Kalpur, miközben a padlón ültek, és a párbajban megizzadt arcukat törölgették.

- Köszönöm - dünnyögte Kimbalya.

- Jó mestered lehetett, és jól megtanultad a leckét.

- Ez volt az egyetlen, amiben jobb tudtam lenni a nővéreimnél - fintorgott a lány. - Nem is szívesen álltak ki ellenem. Végül sikerült kikönyörögniük, hogy külön-külön gyakoroljunk.

- Nagyon hiányoznak? - kérdezte csendesen és megértően a herceg.

- Igen. Nagyon. Bár...

- Igen?

- Mindegy.

- Titok?

- Nem. Csak nem szívesen beszélek róla.

- Tudod, nekem a bátyám volt a példaképem - kezdett mesélni, talán csak úgy magának Kalpur. - Rá akartam hasonlítani, mert ő olyan erős volt és férfias. Azután, amikor Drozia... őt választotta helyettem, akkor haragudtam rá. Nagyon haragudtam. Talán máig se teljesen bocsátottam meg neki, hogy miatta fordult el tőlem a lány, akit szerettem. Mostanra megbékéltem. Már tudok úgy gondolni Rasdakra, hogy csak a szépre emlékezem.

- És Drozia? - kíváncsiskodott a lány.

- Ma már nem mozgat meg bennem semmit - vont vállat a férfi. - Se haragot, se fájdalmat, se megbánást. Gyakran látom, de már nincs hatással rám.

- Biztos vagy benne?

- Szerinted máskülönben elvennélek?

- Feledésként, bosszúból, gyógyír gyanánt - grimaszolt a hercegnő.

- Ezt verd ki a fejedből, Alya! - szólt rá határozottan a herceg. - Te nem pótlékul vagy itt, nem is valami kicsinyes bosszú eszközeként. Amit elmondtam neked, az mind a színtiszta igazság. Igen, érdekházasság lesz a miénk, de ettől még tisztellek és becsüllek, és fontos vagy a számomra. Bevallom, tartok tőle, hogy hogyan fog ez működni köztünk, de bízom a jövőben. Te valami más vagy, mint amivel valaha is találkoztam, és nem tudom, mi lesz belőlünk, csak azt tudom, hogy nem akarom, hogy másé legyél. Nem tudom, van-e ennek így bármi értelme.

- Én sem - motyogta bizonytalanul Kimbalya.

- Akárhogy is lesz, szeretném, ha mi mindig őszinték lennénk egymáshoz. Nagyon fogok igyekezni. Ígérem, hogy az államtitkok kivételével bármiről bármikor kérdezhetsz, és őszintén fogok válaszolni neked.

- Jó. Mitől félsz igazán? - csapott le rá azonnal a lány.

- Attól, hogy apámat váratlanul elveszítem - mormolta Kalpur. - Tudod, ő nagyon beteg. Titokban tartjuk, amennyire csak lehetséges. Aztán attól is, hogy elrontok mindent, és rossz szultán leszek, méltatlan apámhoz és nagyapámhoz. Félek, hogy miattam, a felkészületlenségem miatt meggyengül a birodalom.

- Nem fogod elrontani - érintette meg egy pillanatra bátorítóan a kezét a hercegnő.

- És te, te mitől félsz, Alya?

A lány maga elé meredt. Mintha mondani akart volna valamit, de nem jött ki hang a torkán. Végül elpirult, és sebzett tekintettel nézett a férfi szemébe.

- Ettől az egésztől - suttogta. - Az elvárásoktól, a megfeleléstől, a méltó viselkedéstől. A házasságtól. A feleséggé válástól. A... a ná-nászéjszakától.

A füle tövéig elvörösödött, és egészen kicsire összehúzta magát ültében. Kalpur nem felelt azonnal, láthatóan töprengett valamin, homlokán elmélyültek a ráncok.