Vadóc

19. Felkészülés

- Milyen érzés? - tudakolta Kalpur.

A palota kincstárában voltak, pontosabban annak a kizárólag az uralkodói család és a főkincstárnok által látogatható zárt részében. A polcokon, asztali és fali tárlókban arany, gyémánt és drágakő csillogott a fáklyák fényében, ékszerek, fejdíszek, aranytálak, serlegek, díszkardok és koronák megszámlálhatatlan sokasága. A rabyriai szultáni dinasztia családi kincsei, generációkra visszamenőleg. Hazai mesterek, ötvösök, aranymívesek remekművei, és idegen országok uralkodóinak becses ajándékai. Rabyria mérhetetlen gazdagságát hirdető kincsek, amelyek túlnyomó többségét mégsem láthatta halandó emberi szem. Néhány ékszer néha-néha feltűnt egy-egy szultán vagy szultána öltözékének kiegészítőjeként kivételes alkalmakkor, ám a többi itt rejtőzött örökké a palota föld alatti tárnáinak mélyén.

- Tehát ennyi év házasság és három gyerek után találtál csak elég méltónak rá, hogy elhozz ide? - vonta fel a szemöldökét Kimbalya, lassan végigfuttatva tekintetét a páratlan látványon.

- Jobb későn, mint soha - vont vállat Kalpur. - Ezeket itt úgyis csak elvétve használja a család. Szerintem legutóbb anyám viselt innen egy ékszert egy rangos fogadáson. Évente kétszer-háromszor jöhetett le ide. Apám még ritkábban. Biztos vagyok benne, hogy a főkincstárnokon kívül nincs senki, aki tudná, mi minden rejtőzik e falak között. Tetszik?

- Lenyűgöző látvány - felelte Alya, egy műkedvelő kíváncsiságával szemlélődve a kincsektől roskadozó tárlók között.

Ez kisebb meglepetésként érte Kalpurt. A felesége úgy nézelődött itt, mint aki elegáns kívülállóként egy különleges kiállításon tesz látogatást, visszafogott érdeklődéssel. Mintha nem is a saját palotájuk és a saját kincseik között járkálnának. Semmiféle olyan elragadtatás nem tükröződött az arcán, amit az Udvarban megszokott, és amire az általa ismert előkelő asszonyoktól számított volna.

- Azt hittem... - dünnyögte tétován a szultán.

- Gyönyörűek - tette a karjára a kezét a felesége. - Páratlan szépségű és páratlan értékű műkincsek. Méltán lehetsz rájuk büszke. Nagyon tetszenek. Csodálatos alkotások. De önmagukban halott kincsek. Az értéküket a mi elragadtatásunk adja, mikor rájuk nézünk. Mi pedig gyakran többnek látjuk őket, mint amik valójában. Nélkülünk idelent raboskodnak a föld alatt, és semmiféle gyakorlati hasznuk nincs. Mi végre vannak akkor? A birtoklási vágyunk kielégítésére?

- Talán néha viselhetnéd valamelyiket - hümmögött bizonytalanul a férje.

- Talán néha fogom. De csak kivételes alkalmakkor. Van elég ékszerem ezek nélkül is.

- Nincs semmi közöttük, ami ellenállhatatlanul vonzana téged?

- Nincs - ingatta a fejét Alya. - Illetve... egyvalami mégis.

- Micsoda?

- Ez.

Kalpur tekintetével követte felesége kinyújtott karját. Egy ruhát pillantott meg. Egy nagyon jól ismert ruhát, amit gyermekkorában különleges alkalmakkor látott az édesanyján, és amelyet egy festmény is megörökített a palotában. Yasmara szultána legendás, aranyszínben pompázó, könnyű katonai páncélzatra emlékeztető öltözékét. Egy harcos szultána ruháját.

- Ezt szeretnéd? - kérdezte óvatosan a szultán.

- Aligha lenne jó rám. Édesanyád magasabb és sokkal nőiesebb volt nálam - felelte csendesen Kimbalya. - De ha kérhetnék tőled valamit, akár ajándék gyanánt, akkor ennek a mását kérném a méretemben. Két hozzá illő dakhiai tőrrel. Különleges alkalmakra. Mert ez vagyok én igazából, nem a gyűrűk, fülbevalók, nyakláncok vagy más ékszerek. A páncél és a tőr vagyok, mely a trónodat védelmezi. Édesapád harcos hercegnőnek nevezett. Nem vagyok az. De ha kell, eljátszom a harcos szultánád szerepét az oldaladon. Ha mégis háború lesz a Sárga-tenger medencéjében, akkor Vadóc veled együtt vívja majd meg, és együtt fogjuk megnyerni azt.