Vadóc

15. Kalózkirályság

Yildar és Yasmara a kertben játszottak, Nesmia felügyelete alatt. Tabar őrt állt a szokott helyén, és (szégyen vagy sem) a figyelme el-elkalandozott néha. Büszke atyai tekintete vissza-visszatévedt a kisfiára, aki békésen aludt a szultána karjaiban. Az életerős csöppség örökölte az édesapja orrát és állát, és az édesanyja lágy vonásait. A testőr kipislogott egy könnycseppet a szeméből. Még csak az kéne, hogy érzelgősségen kapják! De a fenébe is, egy katona is lehet érző szívű férfi! Vagy nem? Tabar világ életében katona volt, miként az atyja és a nagyatyja is. A mindenkori szultán szolgálatában. Emlékezett még arra az évekkel ezelőtti napra, amikor odahaza beszámolt róla, hogy az ifjú herceg személyi testőreinek sorába került. Atyja büszkén megveregette a vállát (az öreg katonánál ez már a kitörő öröm megnyilvánulásának számított), és nem győzte hangsúlyozni, mekkora megtiszteltetést és felelősséget jelent ez. Azután Kalpur hercegből előbb trónörökös és kormányzó lett, mostanra pedig szultán, és Tabar atyja büszkén mondhatta, hogy az ő fia az, aki a legmagasabbra emelkedett a családjukból, aki magára a felséges szultánra és a családjára vigyázhat.

Hatalmas megtiszteltetésnek számított ez az ő köreikben. És itt még nem ért véget a szerencséjük. Hiszen Tabar egyenesen a felséges szultán kegye révén kapott magának feleséget, ráadásul nem is akármilyet, hanem a felséges szultána első szolgálóját, és az esküvőjüket az uralkodói pár a személyes jelenlétével tüntette ki. Tabar azon a napon látott életében először könnyeket az apja szemében. Az öröm könnyeit, amiket csak egy büszke apa ejthet. Most értette meg az öreg akkori érzéseit, mikor a saját fiára nézett, akit a szultána ringatott gyengéden a karjaiban.

Nika ott térdelt mellettük, és Tabar ismét elérzékenyült. A fenébe is! De mit csináljon, ha egyszer a felesége elvarázsolta a szívét? Nem véletlenül akadt meg a szeme ezen a csinos és cserfes barthiai lányon, akit a szultána kivételes becsben tartott. Azóta eltelt némi idő, már nem a palotában, hanem a városban laknak, és a felesége már nem a szultána szolgálója. És mégis, mintha semmi sem változott volna: a szultána kitörő örömmel fogadta és ölelte magához Nikát, aki ugyanolyan tisztelettel néz fel rá, mint egykor. Talán valami szorosabb kapocs fűzi őket egymáshoz, amit még a szülőhazájukból hoztak magukkal.

Tabar vigyázzba vágta magát, ahogy megpillantotta a közeledő szultánt. Kalpur egyedül jött, mint mindig. Tabar meghajolt az uralkodó előtt, mikor az megállt mellette.

- Gratulálok, barátom! - tette a vállára a kezét Kalpur. - Gyönyörű családod van. Örömmel tölt el ez a látvány.

- Köszönöm, Felség!

- Magadnak és Nikának köszönd, ez a kettőtök érdeme! - mosolyodott el a szultán, azután megveregette Tabar vállát, és folytatta az útját a kertbe.

Tabar büszkén kihúzta magát. Atyjának igaza volt. Egy ilyen szultánt szolgálni a legnemesebb kötelesség a világon.

*

- Úgy látom, egészen jól áll a kezedben a baba - jegyezte meg halkan Kalpur. - Csak nem nosztalgiázol?

- Miért is ne, ha egyszer Yasmara már kicsit kinőtt a babusgatásból? - pillantott fel a férjére Alya, majd pimasz mosolyra húzódott az ajka. - Csak rajtad múlik, hogy újra a te fiadat vagy lányodat ringassam a karomban!

- Nem tévesztem szem elől, ne félj! - vigyorodott el a szultán. - Üdvözöllek itthon, Nika! Gyönyörű a kisfiad, mint már a férjednek is mondtam.

- Köszönöm, Felség! - hajtott térdet az egykori szolgáló.

- Milyen érzés újra itt lenni?

- Furcsa, Felség. Hiányzik az Úrnőm.