Vadóc

17. Gerlepár

Ütemesen csattogtak a pengék a vívóteremben. Fémesen visszhangzó hangjukat verték vissza a falak. A fémen csattanó fém zenéjének ritmusát csusszanó és dobbanó talpak tompa dübögése, ruhasuhogás, és a küzdők lélegzetvételének neszei kísérték. Meg időnként néhány, a küzdelem hevében közbevetett emberi szó.

- Lent! - harsant Kalpur szava.

Alya bal karja lefelé lendült, kivédve a tőrével az alulról érkező döfést. Most a szokottnál lassabban mozogtak mindketten. Kalpur éberen figyelte a felesége minden mozdulatát. Határozottan ügyes, állapította meg magában, Hossein aga jó munkát végzett. Hangosan persze nem mondta ezt ki. Ráér megdicsérni majd a gyakorlás után, nem hiányzik, hogy Alya a párbajuk közben kezdjen el még önelégültebb arcot vágni.

Ez a látvány most is ugyanúgy lenyűgözte a szultánt, mint a legelső alkalommal. Az asszonya, gyermekei anyja ugyanazzal a makacs elszántsággal és küzdőszellemmel állt vele szemben. Ugyanolyan izgalmas és izgató volt, és Kalpur szíve hevesebben dobbant a láttára. Mondjon bárki bármit, ennél a nőnél nincs csodálatosabb, pimaszabb és kívánatosabb a föld hátán. A Mindenható keze szándékkal vezette őt Barthiában azon az estén a szobájába, és az édesanyja medálja bölcsen választott. Nincs még egy szultán a Keleten, akinek ilyen felesége volna!

- Bal! - vakkantotta a figyelmeztetést, miközben közepes sebességgel előrelendült.

Alya azonnal reagált rá, és sikerült a tőrével megakasztania a férje pengéjét. Majd a másikat is. Izzadság gyöngyözött a homlokán az erőfeszítéstől. Néhány hete kezdték el Hossein agával gyakorolni a kétkezes tőrvívást, és Kalpur persze a saját szemével is látni akarta az előmenetelét. Nem mondott nemet. Egyrészt nem lett volna illendő a férjének nemet mondania, másrészt ő maga is kíváncsi volt, mennyit ér az eddig megszerzett tudása a gyakorlatban. Nem vallott vele szégyent, legalábbis ezt olvasta ki Kalpur tekintetéből. Ettől függetlenül fárasztó volt, és hamarabb kimerült tőle, mint a már évek óta gyakorolt egykezes vívástól. De ő akarta ezt, magának köszönheti. Nem bánta meg, logikus lépés volt, hogy elsajátítsa az egyszerre két tőrrel való vívás alapjait. Ha egyszer úgy hozná a sors, hogy meg kellene védenie a maga, a gyermekei vagy a férje életét...

Ravak szultán nevezte őt az első találkozásukkor harcos hercegnőnek. Alya ezzel az elnevezéssel már akkor sem értett egyet, nem tartotta magát kiemelkedő harcosnak vagy harciasnak. Sohasem volt az, csak végtelenül makacs és kitartó, aki nem adja fel a küzdelmet, amíg csak mozdulni és lélegezni bír. Nem kimondottan nőies erények. Talán ezért sem becsülte őt túl sokra nőként az apja? Neki közel sem jutott annyi a szépségből, mint a nővéreinek, nem volt szemkápráztató jelenség. Most sem az, asszony létére is megmaradt lányosan vékony testalkatúnak. Szerencsére a fürgesége, amire mindig is büszke volt nem kopott meg az évek során. Annyi változást azért észrevett önmagán, hogy a két szülés nyomán itt-ott egy kicsikét gömbölydedebbé vált a teste. Nem volt ez annyira látványos vagy számottevő, nem lett tőle varázsütésre sokkal nőiesebbé, a férje pedig ugyanolyan elragadtatott tekintettel nézte őt és érintette meg minden egyes együtt töltött éjszakájukon, mint a legelső alkalommal.

- Hol jár az eszed? - kérdezte magában mulatva Kalpur, amitől Alya elszégyellte magát, hiszen most a küzdelemre kell koncentrálnia. - Tartsunk pihenőt!

- Még bírom! - ellenkezett vele a felesége.

- Tudom. De most akkor is pihenni fogunk.

A szultán rituális tisztelgésre emelte a kezében tartott tőröket, és Alya némi habozás után követte a példáját. Ostobaság lenne tovább erőltetnie, hiszen a férje jól látja, hogy lassan kezd elkészülni az erejével. A fegyvereket visszahelyezték a vörös bársonnyal borított tálcákra, majd a törölközőikért nyúltak.