Vadóc

12. Változó s tűnékeny, mint a lét...

Nem tudta eldönteni, hogy valóság volt-e, vagy csupán álom. Annyi mindent összeálmodott a láztól, hogy összemosódtak a fejében a megtörtént és a képzelt események. Yasmara aligha látogathatta meg, hiszen ő már nagyon régen nincs közöttük. És mégis, mintha érezte volna a jelenlétét, vagy valami felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan erőt. Mintha egy gondos anyai kéz ápolgatná, és a mellkasán pihenő medál hűsítené izzó testét. Az álmai nyugodtabbak lettek. Szép dolgokról álmodott. Kalpurral, Yildarral és a kis Yasmarával játszottak egy tágas, napfényes mezőn. A gyerekek boldog kacagását messzire vitte a szellő. Eljöttek a nővérei, átölelték, és újra igazi testvérekként töltötték a napot. Babusgathatta Nika kisfiát, és végre Drozia is boldognak látszott. Élete szereplői.

Nem akart meghalni. A vég, aminek már látta a sötét szárnyait, lassan távolodni kezdett tőle. Egy fénylő női alak állt közéjük, aki aranyozott ruhát viselt, könnyű katonai páncélra emlékeztetőt, mint a palotában függő egyik festményen. Egy fenséges tartású és fenséges külsejű asszony, akinek senki sem érhetett a nyomába. "Dehogynem. Te, kislányom!" - mondta az a hang, ami mintha a felhőkből szólt volna, és lágyan simogatott, akár a tavaszi szellő. Hűsítette a láztól gyötört testét.

Néha az álmok ködfüggönyén át érzékelte a szobában körülötte mozgó embereket. Arctalanok voltak, és neki nem volt ereje, hogy megszólítsa őket. Időnként Kalpur hangját is hallani vélte. Ó, bárcsak válaszolhatna neki, bárcsak megnyugtathatná! De legtöbbször az álmok földjén járt, egy halkan dúdoló medál, és egy aranyruhás asszony kíséretében, aki kézenfogva vezette őt. Mintha az anyja lenne. Nem az anyja volt. Ettől elszomorodott. "Sajnos az nem áll hatalmamban" - mondta bocsánatkérőn az aranyruhás asszony. Úgy tűnik, a képzelet világában sem lehetséges minden. De érezte a kísérőjéből felé áradó gyengéd szeretetet. Talán ilyesmi lehet az anyai szeretet is. Nagyon hasonlított arra, amit ő érzett a gyermekei iránt.

"Pontosan, Alya! Egy anya így szeret. Ahogyan te is szereted a fiadat, a lányodat, a férjedet. A népedet. Te azt hiszed, én vagyok a varázslat. Pedig a szeretet az, a hűség, az odaadás. Örökké áldani fogom a Mindenhatót, hogy azon az estén belopóztál a fiam szobájába, és ő tetten ért ott. Az adósod vagyok. Egyik fiamat túl korán elvesztettem, és nem akarom elveszíteni a másikat is. Te visszaadtad az életét. Éljetek hát sokáig, szeressétek egymást és a világot, melyet teremteni vágytok! Én mindig veletek leszek" - mondta a hang, lassan távolodva tőle.

"Ne menj még!" - kérlelte Alya.

"Mennem kell. Mindkettőnknek. De mindig megtalálsz a szívedben" - simogatta meg őt még utoljára, búcsúzóul Yasmara szelleme.

Azután csak az álomtalan álom maradt.

*

Kalpur később élete öt legboldogabb pillanata közé sorolta azt a percet, amikor Tobruk doktor egy reggel elébe állt, és csak annyit mondott:

- Felség, a felséges szultána a gyógyulás útjára lépett. Már túl van a nehezén, és hamarosan visszatérhet hozzád.

A szultán öröme és megkönnyebbülése leírhatatlan volt. Mintha egy fojtogató örvényből szabadulva először szippantana életet adó, friss levegőt. Az első útja a betegágyhoz vezetett, hogy saját szemével győződjön meg a doktor szavainak igazáról, a második pedig a kis uralkodói szentélybe, hogy köszönetet mondjon a Mindenhatónak a kegyelméért. Talán csoda történt, talán nem, de hiszen az orvostudomány és az emberi lét is időnként a csodával határosak. Kalpur nem firtatta a hogyant, boldogan megelégedett az eredménnyel.

A birodalom minden templomában hálaadó imákat mondtak a szultána gyógyulásáért. Az emberek csodáról suttogtak, a Mindenható gondviseléséről, és arról, hogy ezzel ismét kinyilvánította áldását az ország és az uralkodói dinasztia iránt. Lám, a jóság elnyeri méltó jutalmát a Teremtő szemében. Többen is határozottan állították, hogy itt vagy ott látták Yasmara szultána szellemét, aki a birodalom őrangyalává vált. Ki tudja, mit láthattak, mindenesetre a nép hitt nekik, hiszen az ország egymástól távoli tájain élő szemtanúk mindannyian nem tévedhetnek. Rabyria népe áldottnak és kiválasztottnak érezte magát, egy nemzetnek, mely nagyra hivatott, és valóra váltja, amit a Mindenható akarata rendelt számára. Kimbalya szultána csodálatos gyógyulásának híre egységbe kovácsolta a népet. Nem számított immár, hogy hol született, honnan jött, kik a rokonai. Most már az övék volt egészen, Rabyria leánya és édesanyja, a birodalom szíve, Yasmara szultána méltó utóda, akit a Teremtő végtelen bölcsessége rendelt Kalpur szultán mellé.