Nincsen rózsa tövis nélkül

7.

Csak ültem, lábaim az asztalon. Mindneki engem nézett főleg Owen és a szülei. Az anyuka a lábamra nézett majd össze szűkített szemekkel rám. Nem törődtem vele csak lehúztam a kávém és a lábam mellé tettem.

-Jaj, ne néz rám így Linda.
Nem vagyok szörnyeteg, én vigyáztam a kicsikre régen emlékszel?-mondom szemet forgatva tudta, hogy igazam van.

-A jó modor soha se volt az erősséged..-mondja mire úgy döntöttem bele megyek a játékba. Hirtelen lekaptam a lábaim az asztalról.

-Elnézést kérek, a kisasszonynak problémája van velem? Mondja csak nyugodtan és el is mehetek... - mondom és szoknyám lesimítva fel állok.

Erre ijedten nézett rám mert tudta komolyan gondolom, így fel állt és ijedten állt elém.

-Sajnálom Lea, bocsánat... Nem tudom min mehettél keresztül miután elmentél, tudom nem volt gyerekkorod. Azt is tudom soha többé nem is lesz, de köszönöm azt az időt amíg a gyerekeimmel voltál. Játszottál velük, vigyáztál rájuk és helyettem is szeretted őket, boldoggá tetted őket..-mondja könnyes szemekkel, vissza emlékeztem a 14 éves énemre, leültem.

Mikor itt voltam és már dolgoztam Marcus-éknak. Egy fiatal, kedves, vicces, szeretetteljes lány voltam akkor még.

Most már nincs bennem semmilyen kedvesség ha van az csak gyengévé tesz és a régi önmagamra emlékeztet. Tényleg szerettem a kicsiket, akik már nem is olyan kicsik de igen.

Tudom nagyon önző dolog volt őket köszönés nélkül itt hagyni de hagytam nekik egy ajándékot ami lehet meg van nekik még..

-Teljesen mindegy min mentem keresztül, igazad van nem volt gyermekkorom és nem is lesz. Túl hamar kellett felnőnöm..
De ezt hozta az élet, miután elmentem innét elakartam mindent felejteni.. De nem ment így teljesen meg kellett változnom. - nézek előre a lépcsőre ahol régen futkostunk a kicsikkel.

-Hát sokat változtál ezt meg kell vallani Lea.. Külsőleg nagyon sokat de belül is..-mondja Marcus, itt nyeltem egyet.

-Meg tanultam, hogy rejtsem el a fájdalmak nagy részét azóta egyedül dolgoztam.. Néha mikor nem volt pénzem eladtam egy kis drogot, volt aki az én drogom miatt lett függő..-mondtam és Owen-re pillantottam aki egész végig engem vizslatott, kereste a tekintetem de én nyugodt semmit mondó arcal néztem Marcusra.

-Akkor az a pletyka bolyongott köztünk...-mondja Marcus de folytatja is.
-Egy fiatal lány drogot vett attól a sráctól akitől a legnehezebb szerezni...-kezdi de itt elnevettem magam.

-Nekem még is adott, és egyébként is régi ismerősöm. Egyszer kért tőlem egy kis szívességet amit teljesítettem neki. Azóta legalább ennyivel tartozik..-motyogom mert majd nem én kerültem börtönbe miatta...

-Akkor elég nagy szívességet kért, ha a drogból vehettél tőle.-mondja mire biccentek és most már Owen szemeibe néztem.

Később elmondom régi távozásom valódi okát de ez még rá ér..

Csak bámultunk egymás szemébe, feszült volt a levegő közöttünk és nem azért mert utált volna vagy én őt. De haragudtam rá, nagyon és ez nem mostanában fog meg változni. A szülők érezték, hogy valakinek meg kell szolalnia vagy valamelyikönk robban.
Így Marcus és Linda egyszerre szolaltak meg.

-Owen gyere, mutatnom kell valamit.-mondja Marcus, aki meg se moccant.

-Lea gyere, mutatók valamit.-mondja mire egy nagyot sóhajtva és fejet rázva fel álltam.
Majd hátat fordítva Marcus-éknak elindultam Lindával.

Először csendben mentem Linda mellett, elindultunk fel a lépcsőn. Végig éreztem Owen tekintetét magamon de engem nem érdekelt csak mentem csendben Linda melett.

-Lea, elkell mondanom valamit.. Elkell mondanom mi történt azután miután elmentél..-kezdi de félbe szakítom.

-Minden hasonlóan történt mint ahogy mondtam, igaz?-kérdezem könnyes szemekkel, a nő csak bólintott.

-Miután elmentél minden rosszra fordult. Rá jött arra amiről beszéltél egy ideig csak bezárkozott a szobájába majd mikor rá jött arra is amit az előtt leirtál neki teljesen magába zuhant...-mondja mire egy könnycsepp folyt végig az arcomon de gyorsan letöröltem.

-Az akkori énem gyenge volt.. Előbb kellett volna figyelmeztetnem és nem kellett volna elmenekülnöm...-kezdem de félbe szakít.

-Tévedsz Lea, az az éned mindenkibe szeretetet töltött. Te mindig pozitívan áltál mindenhez, ahogy te is mondtad néha az ember akkor jön rá a dolgokra mikor már túl késő.
Az ember néha akkor jön rá, hogy szeretett valakit miután elvesztette...-mondja mire zokogásba törtem ki, össze zuhantam a földre rogytam.

Linda ijedten térdelt le mellém de én egyre jobban csak sírtam és sírtam, egyre kevésbé kaptam levegőt. Szédültem, nem tudtam mit csinálok vagy hol vagyok, hirtelen Linda kajai közé hullottam.
És elnyelt egy nagyon ismerős érzés. A sötétség és az egyedüllét érzése...