A lila boszorkány

26. A lehetetlen hír

Utólag derült ki, hogy ha a boszorkánykirály azt mondja, hogy holnap találkozunk, akkor az azt jelenti, hogy nem mehetünk haza. Kaptunk egy 2 hálószobás lakosztályt a palota nyugati szárnyában, valami káprázatosan néz ki. Az ágyam baldachinos, az ablakból a hátsó kertre lehet látni, minden csendes és nyugodt. Anyáék lepihentek, de én csak fetrengek az ágyamon. Még mindig azon jár a fejem, ami reggel történt. Hihetetlen, hogy a király engedélyezte nekünk a házasságkötést. Persze nem formabontó módon, mert Dev hercegi címet kap, ami belépő a Társaságba és a boszorkányelit tagjai közé, remélem nem bánja meg és elégedett lesz az új életével meg persze velem. Feszít, hogy mi lehet most vele, hiába engedtem szabadon az érzékeimet, nem találom a mágiáját. Egy halk kopogást hallottam a szobám ajtaján, felültem az ágyon.
- Tessék? - szólaltam meg. Az ajtó kinyílt és anya lépett be sápadt arccal
- De jó, hogy itt talállak!
- Mi a baj? Történt valami? - érzem a pulzusomon, hogy mindjárt szívrohamot kapok
- Devin... meghalt. - hajtotta le a fejét
- Hogy micsoda? - sikítottam fel és kiugrottam az ágyból, odarohantam hozzá
- Nem tudjuk hogy történt, Maddyanne. - nézett rám anya könnyekkel a szemében, még mondott valamit, de nem tudom mit, mert elvesztettem a kapcsolatot a világgal. Olyan érzés volt, mintha kiléptem volna a saját testemből és egy magasabb pontról néztem volna le magunkra. A fülem eszeveszettül zúgott, a lábaimra mintha mázsás súlyokat helyeztek volna, teljesen megbénult minden érzékszervem. Egy hang sem jött ki a torkomon és akkor a világ teljesen elsötétült körülöttem. Ekkor halványan érzékeltem anya sikolyát és mintha egy távoli helyről a nevem kiáltaná, de csak visszhangzott az egész és zuhanni kezdtem egy ismeretlen helyre.

Már ébren voltam, de nem nyitottam ki a szemem. Pehelykönnyűnek éreztem minden végtagomat, egyenletesen vettem a levegőt. Hallgattam magam körül a sürgés-forgást, a sutyorgást, de csak egy-két szót tudtam tisztán kivenni belőle, aminek semmi értelme nem volt. Próbáltam az érzékeimet kiterjeszteni, de nem megy, szerintem túl kába vagyok hozzá. Igen, pontosan. Az érzés teljesen olyan, mintha elkábítottak volna, nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak érzem magam, amit már nagyon régen éreztem utoljára. És akkor belém hasított az emlék, hogy anya sápadt arccal közölte, hogy Dev halott. Azonnal kipattant a szemem, érzem a rémületet, de teljesen távolról, mintha nem a saját érzésem lenne. Négy ismeretlen boszorkány tüsténkedik körülöttem, a gyógyítók egyenruháját viselik. A szobában félhomály van a füstölőkből áradó füst miatt, szóval meg is van a nyugodtságom forrása honnan ered. Megköszörültem a torkom, mire mind a négy szempár rám szegeződött
- Ho-hol vagyok? - köszörültem meg még egyszer a torkom, mert a füst miatt teljesen kiszáradt
- Hercegnő. - mondták egyszerre és mélyen meghajoltak, majd az egyik, aki a legidősebbnek tűnt, folytatta - A királyi gyógyító központban vagyunk, mert a kisasszony elájult.
- Elájultam? - lepődtem meg
- Igen, kisasszony. - bólintott a gyógyító - Az édesanyja szerint elterült a földön és a fejét is beütötte.
- Értem. - nyugtáztam a hallottakat
- Nincs maradandó sérülése, de azért még vizsgálatra itt kell tartanunk. - mondta egy másik gyógyító
- Rendben.
- Van esetleg kérdése a kisasszonynak? - kicsit közelebb jött a legidősebb gyógyító
- A szüleim hol vannak? - néztem fel rá
- Odakint a folyosón.
- Mindketten?
- Igen, kisasszony. - bólintott
- Sokáig tart a vizsgálat?
- Nem, most egy időre magára is hagyjuk, később majd visszajövünk. - mosolygott a gyógyító, majd intett a többinek és kisétáltak a szobából. Megpróbáltam felülni, a fejem még mindig nagyon zúgott. Lelógattam a lábaimat oldalt az ágyon. Vettem egy mély levegőt és lábra álltam. Sokkal jobban sikerült, mint azt elsőre gondoltam. Elbotorkáltam az ajtóig, majd kinyitottam. Anya és apa ott strázsáltak a folyosón, anyának könnyes volt a szeme, apa arca ijedt volt.
- Maddyanne. - mondták egyszerre, majd két oldalról megfogták a karomat
- Hogy vagy? - kérdezte anya
- Jól, nincs semmi bajom.
- Igen, azt mondta a gyógyító is, de pihenj még kicsit a szobában, mi itt maradunk addig. - mondta apa
- Hol van Dev? Látnom kell! - néztem anyára, mert ő közölte velem a hírt
- Devin, ő... Pihenned kell, kislányom. - gördült le egy könnycsepp az arcán
- Anya, kérlek. - csuklott el a hangom
- Quinton? - nézett anya apára
- Nem. Ebben az állapotában nem. - ingatta a fejét
- Apa... Dev a Párom. - az én könnyem is kicsordult.
- Hát jó. - fújtatott apa egy pár másodperces csend után - Legyen. Odaviszünk, de kell egy kerekesszék, mert alig állsz a lábaidon.
- Intézkedem. - mondta anya - Addig maradjatok itt.
Anya elsétált, apa még mindig erősen tartotta a karom, amiért hálás vagyok neki, mert a lábaim már remegnek. Kinéztem a folyosó ablakán, a Nap már igencsak lemenőben van, párhuzamot látok az életemmel, mert az enyém is jelenleg lefelé tart a sötétségbe.