A lila boszorkány

20. Újra a viadorházban

Annyira elvakított a düh, hogy egész életemben hazudtak nekem, hogy az eszembe sem jutott idáig, hogy én vagyok Devin Párja. A ruhapróba természetesen jól sikerült, csak vagy harminc ruhát próbáltam fel, már az életemet is odaadtam volna, csak fejezzük be. Főleg azért, mert semmi értelme nem volt az egésznek, hiszen kiderült a nagy titok, a rejtély teljes egészében megoldódott, nem kell feleségül mennem a boszorkányherceghez, mert másik út áll előttem. Anya azt mondta, hogy mindenben támogat, de ezt el kell mondanunk valahogy apának is és a hercegnek is, mivel két napon belül jön vacsorára a szüleivel. És akkor Devinről még szó sem esett, neki is tudnia kell, de ő egy másik világban van jelenleg. Nem is lehetne az életem ettől bonyolultabb, de magamnak köszönhetem. Ugyanakkor, ha nem fogadom el apa feltételét a Pár választással kapcsolatban, akkor lehet sosem derült volna ki, hogy valójában én vagyok a lila boszorka. Ahogy ezen morfondíroztam, hallottam, hogy apa és Nagel hazaértek, de még nem állok készen, hogy közöljem ezt az egészet. Le kell tisztáznom magamban és ezt anyának is megmondtam. Szeretném felkeresni a kódexírót, mert ha valaki, akkor ő biztosan minden titok tudója és a tanácsai kincset érnek. Felálltam és kisiettem az előtérbe
- Nagel! - szólítottam meg, felém fordult
- Hercegnő - hajolt meg
- Atlasról tudsz valamit?
- A viadorházban van.
- Elkísérnél?
- Na, arról szó sem lehet! - nézett rám apa bosszúsan - Nemsokára vacsoraidő van.
- Szerintem nem dől össze a világ, ha ezt a vacsorát kihagyom.
- Maddyanne! - csattant fel apa
- Engedd, hadd menjen. - szólalt meg anya a lépcső tetejéről
- Boszorkák. - legyintett apa és bosszúsan bement a dolgozó szobába
- Akkor indulhatunk? - mosolyogtam Nagelre
- Természetesen - hajolt meg, majd kinyitotta a bejárati ajtót és kimentünk
- Köszönöm, hogy beszéltél a lila boszorkányokról! - néztem rá
- Sikerült valamilyen új információhoz jutni?
- Igen. Sorsfordító információhoz, ami azt illeti.
- Részemről a megtiszteltetés, hogy segíthettem. - mosolygott. A további utat csendben tettük meg. A viadorházban kiderült, hogy Atlas az Átjárón elment az embervilágba.
- De még ma este visszajön. - mosolygott rám Horrace
- Rendben. - bólintottam - Hosszú idő még?
- Szerintem nem, mert már régen elment.
- Itt megvárja a kisasszony? - kérdezte Nagel
- Ha nem zavarok, akkor igen.
- Nem zavar a kisasszony, de mi biztosan nem tudunk segíteni? - kérdezte Horrace kedvesen
- Biztos. - bólintottam. Nem szeretném részletezni nekik, hogy miért vagyok itt, mert nem biztos, hogy mindenki tud a kódexíró létezéséről. Althenea sem véletlenül mondta, hogy ha kapcsolatba szeretnénk vele lépni, akkor Atlashoz kell fordulni.
- Nekem lenne egy javaslatom. - szólalt meg Nagel, felé fordultunk - Mivel nemsokára vacsoraidő van a viadoroknál, szerintem jobb lenne, ha Devin szobájában várakozna a kisasszony, hogy zavartalanul menjen a napirend.
- Igen, ez jó ötlet. - bólintott Horrace
- De... bemehetek én oda egyedül? - néztem először Nagelre majd Horrace-ra
- Természetesen. A szoba üres, szóval gardedámra sincs szükség. - mondta Horrace
- Hát jó. - bólintottam
- Értesítjük a kisasszonyt, ha Atlas visszatér. - hajolt meg Nagel, majd Horrace is.
- Rendben, köszönöm! - elindultam a lépcsőn fel, majd végigsétáltam a két folyosón és beléptem Devin szobájába. Sötét volt, de ahogy becsuktam az ajtót, felkapcsolódott a villany. Rend volt és tisztaság, látszott, hogy már régen nincs itthon a gazdája a helynek, az ágyon a takarón egy ránc sem látszódott. Besétáltam a szobába és leültem a fotelba. Hirtelen rám tört, hogy mennyire hiányzik Devin, a nevetése, a hangja, mindene. Körbenéztem, de semmit nem találtam, amivel elfoglalhatnám magam. Rengeteg könyv volt az ágy másik oldalán levő falnál a polcon, de olvasni nincs kedvem. Behunytam a szemem és kiterjesztettem az érzékeimet, a viadorok indulnak vacsorázni, de Atlas erejét még nem érzem, szóval ő még biztos, hogy nem ért vissza. Kinyitottam a szemem, kicsit hunyorognom kellett a nagy fényben. Egy kis tűzgolyóval kezdtem játszani a tenyeremben, amikor hirtelen kinyílt az ajtó.
- Mondták, hogy itt vagy, de én nem hittem el. - hallottam az ismerős hangot. Felkaptam a fejem és elakadt a lélegzetem.
- Devin.
- Maddy. - vigyorgott, majd becsukta maga mögött az ajtót. Felpattantam és odasiettem hozzá, lendületből a nyakába ugrottam és csak öleltem -Na, ezt nevezem én üdvözlésnek!
- El sem hiszem, hogy itt vagy. - fúrtam az arcom a nyakába
- Pedig itt vagyok.
- De hogy? Vagy miért? - lekászálódtam róla
- Mindjárt elmesélem, de előbb - be sem fejezte a mondatot, két kezébe fogta az arcom és megcsókolt. Egy fordulással nekitolt az ajtónak, megint éreztem, hogy a testem melegszik. Egy pillanatra elhúzódott tőlem.
- Mi a baj?
- Semmi, csak már megint az ajtónál vagyunk. - nevetett
- Hiányoztál!
- Te is nekem. - nyomta a homlokát az enyémhez
- Nagyon sok mesélnivalóm van.
- Nekem is.
- Atlas valószínűleg keresni fog.
- Azt kizártnak gondolom, mert ő az embervilágban maradt. - mosolygott
- Egyedül jöttél vissza? - lepődtem meg
- Igen, de nem maradhatok sokáig.
- Ezt hogy érted? Vissza kell menned?
- Igen.
- Ez most komoly? - csattantam fel
- Még itt vagyok. - mosolygott, majd ismét megcsókolt. Most teljesen másképp, mint eddig. A világítás sokkal homályosabbra váltott, már nem volt olyan nagy fény a helyiségben, biztosan a gondolatával tudja szabályozni. Egy gyors mozdulattal ölbe kapott és az ágyhoz vitt. Mire észbe kaptam, már nem volt rajtunk póló. Teljesen elvesztettem az eszem az illatától, a hűvös csókjától, már az ágyon fekszünk. Pontosabban ő fekszik, én rajta. Érzem, hogy kíván, serceg a testem, ahol a hideg kezével hozzám ér. Egy könnyed mozdulattal a hátamra fordít, most ő van felül. Puszilgatja a nyakam, teljesen elvesztettem az eszem, a következő pillanatban már a nadrágom is lekerül, az övé is. Majd kinyújtott karral megtámaszkodott az ágyon és úgy nézett le rám. Kínzó érzés volt ennyire távol érezni magamtól, pedig mindenhol máshol összeértünk.
- Ha nem szeretnéd folytatni, akkor azt most mondd meg, kérlek. Most mondj nemet, mert nem tudom, hogy később képes leszek-e megállni. - mondta komoly hangon, a türkizkék szeme szinte világít a félhomályban.
- Akarom. - mondtam elcsukló hangon - Akarlak.
- Jó válasz! - mosolygott ravaszan, majd újra megcsókolt. Néhány perccel később a keze a bugyimban volt, egy másodpercre kinyitottam a szemem és elakadt a lélegzetem. Gyönyörű levendulaszínű lila ködfátyol vett minket körbe. Devin a Párom és én vagyok Devin Párja, most már nincs kérdés. Lehunytam a szemem és átadtam magam az érzésnek.