A lila boszorkány

3. A hazatérés

Pár perccel később még mindig a kórterem üvegfala mellett álltam a folyosón. Az egész emelet zsongott, mindenhol beszélgetés folyt, gépek sípoltak, klaviatúrán pötyögtek a nővérek vagy az orvosok, a kávéautomata berregő hangja volt a legidegesítőbb. Hogy a fészkes fenébe tudnak ezek az emberek ilyen nagy zajban létezni? Ez nem lehet normális, a saját gondolatomat is alig hallom. Egyszer csak Devin állt mellettem, összerezzentem
- Készen vagyok. - jelentette ki határozottan
- Rendben. És a nővérek, akik láttak?
- Mondom készen vagyok. Aki ezen az emeleten látott, már csak arra emlékszik, hogy hazamentél, akik meg esetleg máshol láttak és rákérdeznek, meg fogják tudni tőlük, hogy már hazamentél. - mosolygott rám - Hol vannak a ruháid?
- Fogalmam sincs - néztem le magamra, még mindig a kórházi hálóing volt rajtam - De nem is nagyon érdekel.
- Mehetünk?
- Mehetünk. Majd otthon átöltözöm. - húztam meg a vállam és elindultam a kijárat feliratú tábla irányába. Újabb folyosón találtuk magunkat ahol választhattunk, hogy lifttel megyünk vagy a lépcsőt használjuk. Mi a lépcsőt fogjuk használni. Benyomtam az ajtót és Devinnel mögöttem már a lépcsőházban is voltam, lesétáltunk pár lépcsőfokot a félemelet fordulójához és megálltunk, majd egymással szembe fordultunk.
- Minden rendben? - kérdezte aggódva
- Persze. Minden.
- Biztos?
- Kérdezhetek valamit? - néztem fel rá. Nagyon régóta ismerem, de még csak most tűnt fel, hogy jó egy fejjel magasabb tőlem, ez vajon mindig így volt vagy csak azóta mióta viadornak avatták?
- Persze. - mondta lágyan kizökkentve engem a gondolataimból. Megráztam a fejem kicsit, hogy ne térjek el a témától
- Muszáj volt bemutatót tartani annak az emberorvosnak?!
- Hogy muszáj volt-e? - szaladt fel mindkét szemöldöke a homoloka közepéig
- Szerencsétlen csak rajtam akart segíteni - ütemes dobogást hallottunk, majd egy ápoló ment el mellettünk, megvártam míg hallótávolságon kívülre esik és folytattam - Semmi rosszat nem akart. Végig nagyon kedves volt és készségesen válaszolt minden kérdésemre
- Te most azt akarod mondani, hogy nem érezted?! - csattant fel, érzem, ahogy elpirulok. Nyeltem egyet, ugye nem arra gondol, hogy szexinek tartottam az orvost? Mert akkor itt helyben kiégetem az összes mágiámat szégyenemben
- Hhh-hogy mit nem é-éreztem? - hebegtem zavaromban
- Ó, az isten szerelmére Maddyanne Delvaux, te belekényelmesedtél az életedbe? És csodálkozol, hogy ilyen helyre kerülsz miután nem tudod felmérni valakinek az erejét? - szinte ordított velem, tágra nyílt szemmel hallgattam. Ekkora arcátlanságot, mégis hogy gondolja?
- Devin. - szólítottam meg halkan és kimérten - Mit képzelsz magadról hogy felemeled a hangod egy boszorkányhercegnővel szemben?
- Elnézést kérek. - szégyellte el magát és mélyen meghajolt előttem - Nem volt szándékos a kiabálásom, pusztán csak feldühített a naivitásod, mert az sodort téged ilyen veszélybe.
- Valóban? - próbáltam elfojtani egy mosolygást, Devin még mindig a földet nézve hajolt előttem
- Igen. Mikor kiderült, hogy eltűntél, úgy éreztem magam, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Valahogy éreztem, nem is. Tudtam, hogy veszélyben vagy.
- Nem voltam veszélyben. - nyúltam a mutatóujjammal az álla alá és felemeltem a fejét, hogy a szemébe nézzek - Nem voltam veszélyben, Dev.
- De igen, Maddy. - állta a tekintetem. Gyönyörű szemei vannak, neki is kék, mint az emberorvosnak, de neki türkizkék és a pupillája körül van egy fehér sáv, amit soha életemben nem vettem észre még. Aztán hirtelen, mintha áramütés ért volna, hátraléptem egyet és a hátam mögött összekulcsoltam a kezeimet. Nem lett volna szabad hozzáérnem. Soha. Mégis mire gondoltam? Felegyenesedett és a tekintete megszilárdult - Az az emberorvos valójában boszorkány. Csodálom, hogy nem vetted észre, mert az ereje majdnem kitaszított abból a kicsi kórteremből.
- Tessék? - kiáltottam fel rémülten
- Jól hallottad. Az erejéből és az akcentusából ítélve Anderson boszorkány, úgyhogy ez a doktor Alton izé csak valami kitalált maszlag lehet. Kétlem, hogy igazi orvosi diplomája van.
- Kizárt - pislogtam.
- Nem láttad azt az óceánkék szemet? Ugyan már Maddy, hisz nő vagy, nektek az ilyesmi elsőre feltűnik. - forgatta a szemét cinikusan, én rákvörös lettem
- Nem figyeltem. - hazudtam. Pedig észrevettem, de hogy nem éreztem meg az erejét? Ennyire elvakított a kinézete? És mi van, ha történt volna valami? Ha teljesen elszívja a mágiámat és ezzel megöl? Azt hiszem kezdek szédülni, kiszáradt a torkom teljesen, rémülten felnéztem - Hogy tudtad akkor átírni az emlékeit?
- Viador vagyok, nekünk sok minden adott, amivel harcolhatunk és nektek erről nem kell tudnotok. Hazamehetünk végre?
- Haza. Kérlek.
- Akkor ismered az eljárást... - Hunyta le a szemét, én is lehunytam. Elmormolta a bűbájt háromszor, hirtelen ismét nagyon hideg lett, dideregni kezdtem, aztán hirtelen meleg lett a hőmérséklet, szinte égetett. Kinyitottam a szemem és az udvarunkon álltunk.
- Hű, még soha nem utaztam ilyen gyorsan az Átjárón. Ezt meg hogy csináltad?
- Varázslat. - vigyorgott rám szélesen, mire nekem is nevetnem kellett
- Maddyanne, kislányom - hallottam apám hangját, a ház felé fordultam. Apám éppen kisietett a házból, majd rám vetette magát, olyan szorosan ölelt, hogy a szuszt is kipréselte belőlem.
-Apa! Megfojtasz! - sziszegtem az összeszorított fogaim között, mire enyhült az ölelés
- Anyáddal már a legrosszabbra gondoltunk.
- Semmi baj, apa. Itt vagyok, rendben vagyok.
- De förtelmes ez a hacuka és bűzlesz is. - engedett el majd lépett egyet hátra
-Köszi, ez kedves volt. - grimaszoltam
- Ez az igazság. - mért végig, majd odafordult Devinhez - Köszönöm, hogy hazahoztad a hercegnőt!
- Uram - hajolt meg Dev tisztelettel - Nekem ez a dolgom, nem kell megköszönnie.
- Tudom, de én akkor is szeretném neked megköszönni.
- Részemről a megtiszteltetés, hogy rám bízta a hercegnő felkutatását - hajolt sokkal mélyebbre. Nyeltem egyet, mert hirtelen hányingerem lett ettől az egésztől. Miért kell ennyire hajbókolnia apámnak? Vagy nekem? Hiszen pelenkás korunk óta ismerjük egymást, oké. Az igaz, hogy soha nem jártunk egy iskolába, soha nem játszhattunk együtt az udvaron, de beszélhettem vele, ülhettünk egymás mellett a füvön komplett iskolaszüneteken át. Apámat sokszor szekálták is emiatt a Társaságban, mert az, hogy megengedte a testőrének, hogy a fiát a házába hozza és alkalomadtán még vigyázott is rá, nagyon egyedinek számít, mert nem keveredünk ennyire mélyen rangban alattunk állókkal. De apám jó boszorkány, tudta, hogy Devin anyja belehalt a szülésbe és az apjának ő az egyetlen gyermeke és nincs kire hagynia, így engedélyezte, hogy iskolai tevékenységeken kívül nálunk legyen. Anyám fülsiketítő visítására kaptam fel a fejem, éppen felém rohant.
- Anya, ettől még a holtak is feltámadnak - próbáltam átkiabálni a visítást
- Bánom is én, mert már itthon vagy! - ölelt meg az apáméhoz hasonló szorítással - Édes kicsi lányom, úgy örülök neked, apáddal már a kiégés határán voltunk.
- Jól vagyok. - sziszegtem a fogaim közül
- Viszont bűzlesz. - engedett el
- Ne kezdd te is. - mosolyogtam
- Köszönjük Devin. - fordult anyám hozzá
- Asszonyom - hajolt meg mélyen
- Most menj, pihend ki te is - intett apám a kezével Devinnek
- Igenis. - biccentett - További csodaszép napot kívánok és kérem, ha szükség van rám, akkor ne habozzanak hívni.
- Így lesz. - mosolygott apám, mire Devin sarkon fordult és elindult. Vissza se nézett, rám se nézett, csak álltam ott és figyeltem ahogy elmegy. Életem során körülbelül már egymilliószor láttam ugyanezt, de most más volt. Most megmentette az életem és ilyen még nem fordult elő eddig.
- Mindent el kell mesélned - fordított anyám a ház irányába hirtelen és megtolt, hogy elinduljak - Persze csak miután vettél egy forró fürdőt és felöltöztél valami rendes ruhába.
- Megyek a terápiás központba és szólok Pollyanne-nak hogy itthon vagy - mosolygott apám
- De siessetek! - szólt hátra anyám a válla fölött miközben még mindig engem taszigált a ház felé