Herold

15. fejezet

Herold

Lilla és Franci meglepően titokban tartották a valódi énem. Az iskolában tényleg egy nyugis gyereknek állítottam be magam. A verekedést leszámítva – röhögtem fel. Mindenkiben az a kép alakult ki, hogy elvesztettem a szüleim, ezért vagyok csendes, magába forduló, néha ingerlékeny. Általában elnézik, ha ilyenről van szó. Néha úgy éreztem, mintha kőből lenne a szívem. Az agyam képes a tudtom nélkül elzárni a szar dolgokat, amik történtek velem. Elhiteti, hogy az megtörtént, igen, de az nem gond. Tovább kell lépni. Szerettem a szüleimet, ők is szerettek engem, de nem leszek előrébb, ha magamba roskadok.

Az a lány, aki egy hete járt az osztályunkba, le akart ugrani a hídról. Megmentettem, már van értelme annak, hogy élek. Nem adhatjuk csak úgy fel. Kell egy jó nagypapa féle cigi, whisky és minden oké.

A lány nem jött iskolába. A többiek motyogásából kiszűrtem, hogy az apját börtönbe csukták és egyedül maradt. Ramatyul nézett ki, így már értem, miért akart leugrani a hídról. A lányok hajlamosak menni a fejük után anélkül, hogy gondolkodnának. Túl könnyen eldobná az életét. Mondom én, aki semmit nem tudott a részletekről.

Iskola után hazafelé sétáltam, amikor az utcánkba értem nem tudtam miért, de megálltam a ház előtt, ahol a lány lakott. Nem volt közöm hozzá, mégis elgondolkodtam, hogy megnézem mi van vele. Lassan beléptem a nyitott kapun, azután egészen a bejárati ajtóig mentem. Mit mondhatnék számára ilyen helyzetben? Nem is ismerjük egymást.

Kopogás után hosszas csend fogadott. Újra és újra kopogtam, de semmi reakció nem volt. Jártak a fogaskerekek a fejemben a lehetőségekről. Talán megint a hídnál van? – filóztam. Végül körbejártam a házat és minden ablakon benéztem, hogy hátha meglátom. Továbbra sem értettem, miért akarom megtalálni, megbizonyosodni róla, hogy jól van. A legtöbb ablaknál be volt húzva a függöny. Vélhetően a fürdőszoba ablakból hallottam hangokat. Sírás, nyöszörgés, szipogás. Bent van – tudatosult bennem. Vissza siettem a bejárati ajtóhoz és lenyomtam a kilincset. Meglepő mód nyitva volt. A helyiségek között próbáltam megtalálni a fürdőt, ahol kopogtattam, de nem jött válasz.

– Benyitok! – jelentettem ki, aztán lendülettel kitártam az ajtót, de amit megláttam, arra egyáltalán nem számítottam.

Gondolkodás nélkül ugrottam oda a vízzel teli kádhoz és beszélni kezdtem hozzá, de már nem volt magánál. A picsába! – ordítottam fel. Törölközők után kutattam, azonnal a jobb csuklója köré tekertem és rászorítottam, amennyire tudtam. Nemrég még magánál volt, ez jó jel. A zsebemben remegve kotortam elő a telefonomat és hívtam a mentőket. A vérzése nem akart elállni, bármennyire szorítottam és cseréltem a törölközőt. Lassan kihúztam a kádból, a ruhái rajta voltak, nem vetkőzött le. További törölközőkkel itattam fel a vizes ruhájáról a vizet, arra nem volt idő, hogy átöltöztessem, az élete volt a tét.

– Túl kell élned, nem adhatod fel! – ráztam meg a vállait finoman, mielőtt a mentősök berontottak volna az ajtón.